Xunaan dala- ballada

2018.11.30


Az aztékok történetéről bővebben itt olvashatsz:

Első rész 


A késő középkorban, Európa szerte,

Az emberek létét hanyatlás temette.

Míg más földrészeken, országok teremtek,

Szépségükről máig legendák születnek.


Az aztékok előtt négy birodalom volt,

Mely az isteneik haragjától pusztult.

S most e csodás helyen, ők egy  esélyt kaptak,

Kiknek az istenek bizalmat szavaztak.


Így virágzott egyre színes birodalmuk,

Nem egyszer kiterjedt másra is hatalmuk.

Ha épp nem harcoltak, úgy földet műveltek,

Csodás városokat gyorsan építettek.


Xunaan is itt élt anyjával kettesben,

Serényen dolgozott a kaktusz ültetvényen.

Hűséges társával mindig együtt jártak,

Gondos gazdája volt, a kicsi szamárnak.


Nem volt neki teher, soha sem a munka,

Hisz a jólétüket, éppen ez mi hozta.

Álmokat kergetni, ülni tétlenségben,

Nem volt egy életcél, ezen a vidéken!


Boldogan végezte mindenki a dolgát,

S építette szépen  saját kis otthonát.

Dolgoztak magukért , a közösség javára,

Csak így léphettek a haladás útjára.


Természetes kútból kilenc is volt itten,

Ezzel segítette a népet több isten.

Itt gyűjtötték össze, mind az eső vizet,

Hogy nagy szárasságban, ebből öntözzenek.




Xunaan imádta az egész vidéket,

Jókedvében e hely dalaitól zengett.

Az emberek szívét mind megdobogtatta,

Akárcsak a legszebb forrásnak a hangja.


Néha, mikor szerelmes madárkákat látott,

Mélyen, igaz szívvel el, szeretni vágyott!

Dalolni, táncolni, nevetni a fényben,

S fejét lehajtani szerelme ölében.


Mi is a szerelem? Ő maga sem tudta,

Hiszen az anyja sem mesélt róla soha.

De ő hitte: "Az lészen minden gyönyörűség:

Mennyország, szeretet, vágy és örök hűség!


Szárnyak nélkül szállni, mintha madár lenne,

Dalaiba szívek dobbanása rejtve!

A szerelem napfény, biztos is volt benne,

Rózsaszín fényt hozhat, a fénytelen lelkekbe!


Színe csak meleg szín, otthona a vágynak!"

Eképpen dalolt ő a kaktuszvirágnak.

Lágy szellő lengte át éppen az ültetvényt,

S messze távol vitte, a szerelem mesét...



Második rész


Egy nap telepesek jöttek a városba,

Élükön a népük fiatal harcosa:

Reményekkel tele, Alvaro vezérrel,

S meg is küzdöttek a helyért erős hittel.


A fiatal vezért szerette a népe,

Jólét és boldogság a nyomát kísérte.

S egy nap meghallotta a szerelem mesét,

Amit a lágy szellő könnyedén hordott szét.


Amint meghallotta Xunaannak dalát,

Meglelte szívének örök  dallamát.

Minden nap a szép hangú leányt  kereste,

Soha nem látta, de őrülten szerette...


Az emberek beszéltek itt is, ahogy máshol,

A páratlan hangú, gyönyörű leányról.

Arról, hogy jó lány az kinek a hangja,

Egy csodás vízforrásnak a dallamát adja.


Boldog volt a vezér, hogy meglelte nyomát,

Mindjárt megkereste a kedves Xunaant,

S akkor, amikor ott egymásra találtak,

Nem is mondtak nemet a szívük szavának!


Szerelmük tágas volt, mint az univerzum,

Túl léptek, akkor már mindenféle gondon.

Hisz Xunaan anyja egyre marta lányát,

Félt, hogy elveszíti egyetlen szolgáját!


Megpróbált az mindent: ellene beszélni,

Megvádolta, hogy az csak egy gonosz férfi!

Semmibe sem nézi az egész női nemet,

Egyik nap Xunaant, másnap más nőt szeret!


No de Xunannak, mást súgott a szíve,

Anyja uszítása, nem is érdekelte.

Hiszen a szerelme megkérte a kezét,

És ő igent mondott, hozzá is megy ezért!


Látta most az anyja, hiába a tiltás,

Tenni kell valamit gyorsan, ez nem vitás.

Akkor este gyógyfűvel mélyen elaltatta,

És messze elvitte egy éjsötét barlangba.


Ide rejtette el az egyetlen lányát,

Még hallotta távol szegény sikítását.

De hagyta hadd sírjon, majd elhallgat egyszer,

A szerelme ellen, csak ez az egy gyógyszer.


Alvaro, a harcos, nem tehetett semmit,

Éjt nappallá téve kereste szerelmét.

Már a népére sem fordított ő gondot,

Kiknek a jóléte ezzel csak hanyatlott.


Látta a bánatát, s sajnálta a népe,

És a kutatásban őt mind elkísérte.

Hiába fáradtak, többre nem jutottak,

Hírét sem hallották szegény Xunaannak...


Teltek a hónapok, s beteg lett a harcos,

Nem volt e világon számára más fontos.

Nem enyhíthette semmi nagy bánatát,

Csak vágyta, hogy hallja újra  meg a dalát.


Annyira hiányzott gyönyörű kedvese,

S a lágy szellőn érkezett szerelem mese...

Félt, hogy elmossa az idő az emléket,

S egy nap nem lesz már semmi, miért ébred...


Harmadik rész


Az nap, még a nap is más fényben ragyogott,

Az ismerős szellő, lágyan simogatott.

Az asszonyok most is ruhát mosni mentek,

S egy kút közelében le is telepedtek.


Ahogy ruháikat szorgalmasan mosták,

Egy közeledő madár tollait csodálták.

Aki mindjárt leszállt az egyik vállára,

S csodás tollazatát egész felborzolta.


Aztán újra felszállt, s a kút felé indult,

S közben csalogató dallamokat dúdolt.

Az asszonyok akkor őt követni kezdték,

Hisz mutatni akart valamit, érezték.


Akkor hallották meg a bús dalt a kútból,

Mit Xunaan dalolt, nagy szívfájdalomból,

Elvesztett szerelmét eképpen siratta,

Hangja az asszonyok szívét meghatotta.


Nem váratták tovább a szomorú vezért,

Sietve vitték hát Xunaanak hírét.

Jó hír volt ez bizony, az egész nemzetnek,

Alvaro fájdalma, bánat mindenkinek.


Felcsillant a híre a nagy vezérüknek,

Annyi idő után végre újra hihet!

Sietve vágtatott a kúthoz kimenteni,

Nem állhatott közéjük ezután már semmi!


Félelmetes mélyek voltak ezek a kutak,

De egy hős szerelmest vissza nem tarthatnak!

Alvaro a mélybe le is mászott hozzá,

Így vált megmentése, igaz vallomássá.


Boldogan ölelték és csókolták egymást,

Nem is akartak, ők többé semmi mást:

Elégtételt, bosszút, csak egymásé lenni,

S míg világ a világ, örökké szeretni!


Sok száz év telt már el e szerelem óta,

S az emberek mégis úgy mesélnek róla,

Hogy a kút mélyére ma is eljár a vezér,

Nem másért, mint a szép Xunaan daláért.


Mely fel- fel csendül még hosszú éjszakákon,

Éppúgy, ahogy régen: reménykedve, búson.

Szerelmére vágyva, mindörökké hinni,

Tanítva, hogy soha nem szabad feladni!


Az eredeti legendáról, amit feldolgoztam, itt olvashatsz bővebben: