Tündérkopp

2018.07.15

Régi legendák szólnak arról, hogy mindannyiunk születésénél eljön hozzánk egy tündér és áldását adja reánk. Életünk során pedig, olykor visszatérnek, s ha elégedettek, teljesítik néhány kívánságunkat. Azonban amikor elégedetle- nek, ha tetszik ha nem, jól megleckéztetnek bennünket, hogy legalább saját hibáinkból tanuljunk!

*******************************

Élt valamikor régen, messze az Árkádiai hegyeken is túl, egy király és egy királyné, akik oly sok éve várták már a

gyermek áldást, sikertelenül. Hej, búslakodott is mindkettő, de leginkább szomorkodott, szegény királynő, aki lassan fiatalsága tavaszából, élete aranyló őszébe lépett. Hiába vigasztalta, szegény jó király ura, a királynő bánatát az ő szerelmes szavai sem enyhítették:

- Csak tönkre tettem, a te életed is! Soha nem tudhatod meg, milyen lehet szeretni gyermeked!- zokogta.

Élt akkoriban egy pajkos tündér Tündérföldön, aki még félig gyerek volt, s tündérhez nem illő természetéből adódóan, semmilyen feladatot nem kaphatott, így a neve sem jelentett semmit, mindenki csak Palettkának hívta. Maga a Tündérkirálynő sem értette, miféle teremtmény lehet ez a kis tündérlány, mintha csak egy kobold leszármazottja lenne, állandó rosszalkodásai erre hagyták következtetni, de a szárnyai és a szépsége miatt, mégis tündérhez volt hasonló. Jót tenni azonban senkinek sem szeretett. Mégis, Palettka legtitkosabb álma az volt, hogy áldást hozó tündér lehessen. Ennek ellenére, egész nap azon gondolkodott, mivel is bosszanthatná fel a tündéreket. Amikor pedig sikerült, jóízűen nevetett rajtuk, nem törődve azzal, hogy valamennyi sírva fakad, az ő gonosz tréfái miatt. Hogy is engedhette volna, a Tündérkirálynő emberek közé? Éppen elég a rosszalkodó koboldokra vigyázni! Palettka azonban, ahogyan nőtt, növekedett egyre kíváncsibb lett, és már nem elégedett meg a tündérek bosszantásával, ennél sokkal többre vágyott. Visszaélve helyzetével, no és tündéri varázserejével, egy napon átszökött az emberek világába. Nevetgélve röpködött ide- oda az Árkádiai hegyeken is túlra, igazságos Kondér király birodalmáig, annak is meseszép, virágillatú kertjébe, ahol az ő szomorú felesége bánatos könnyeit hullatta. Amikor oda ért, kíváncsian körbe röpködte a királynőt, aki zsebkendőjébe temetkezve sírdogált, a gyümölcsfák alatt.

Palettka csodálkozva nézte a zokogó királynőt, még sosem látott emberi könnyeket. Csak nézte, ahogyan megcsillan rajtuk a napsugár, mire a királynő, mintha észre vette volna, felnézett. Palettka nem ijedt meg, azonnal kérdezett:

- Te sírsz?

A királynő ismét tenyerébe hajtotta a fejét, törölgette továbbra is könnyeit, s csak kis idő elteltével válaszolt:

- Igen, sírok!- felelte.

-Mond csak milyen bánat nyomja a szívedet? Talán segíthetek!- kérlelte Palettka, de mint mindig most sem volt ő-szinte. Csak a lehetőséget várta, hogy valakit bosszant-hasson.

-Hogyne sírnék, hogyne búslakodnék!- sóhajtotta a királynő - Hiszen életem őszén már, nem igen reménykedhetem gyermekáldásban!

- No csak, e miatt igazán nem kell sírnod!- vonta meg a vállát a kis tündérlány, s máris megcsillant fejében egy igen bosszantó terv. Nem is vezérelhette volna kedvezőbb helyre a sors, gondolta.- Az én varázserőm segítségével, megáldhatlak téged egy gyermekkel, azonban cserébe, meg kell ígérned nekem, hogy a gyermek születésekor én leszek az első, aki fülébe súghatja a tündérek újszülött áldását!

Hát persze, hogy mindent megígért, szegény királynő! Hi-szen mégis csak egy tündér, s nem ördög, hogy elvegye a lelkét! Ki gondolná, egy ilyen gyönyörű kis tündérlányról, hogy egyetlen öröme az életben, mások bosszantása?! Így aztán Palettka meg is áldotta őt, majd szélsebesen, kaján kacaj  kíséretében, tovább folytatta útját.

Hosszú volt az út Árkádiától Tündérföldig, így az idő is telt, míg a nap egyszer csak nyugodni tért. Remegve tört utat magának, a sietve áthaladó szürke fellegek mögül Öreg Hold fénye. Lassan a csillagok is pislákolni kezdtek, először csak néhány, majd egyre több és több, s mélyen bele néztek a tónak rejtélyes, fekete vízébe. Palettka megijedt. Életében először félt, nem ismerte eddig ezt az érzést, de Tündérföldön nem is kellett soha félnie, hisz oda nem férkőzhet sem a gonosz sem pedig a sötétség.

Egy falu mellett találta magát, szegény emberek éltek itt, békességben, szeretetben. Gondolta, beszökik egy házhoz, meghúzza magát egy biztonságos sarokban reggelig. Vigyáznia kell, hogy meg ne lássák, és akkor nem lehet sem-mi baj. Úgyhogy óvatosan közelítette meg a falu legszélén álló nádfedeles, tornácos házat. Egy ember lépett ki, idegesen járkált fel alá a verandán, az ajtót be sem zárta maga u-tán. Itt a kedvező alkalom!- gondolta Palettka, és máris beröpült a házba, meg sem állt a kemence legeldugottabb zugáig. Az oldala csak úgy árasztotta a meleget, de jól is esett meggémberedett szárnyacskáinak! Jajgatást hallott. Amikor jobban szétnézett, akkor látja, hogy egy szegény asszony vajúdik az ágyon. Nocsak, itt egy gyermek születik!- örvendezett- Végre valaki, akit megáldhatok! Nem is kellett sokáig várnia, máris hallatszott a gyermeksírás, amikor pedig mindenkit elnyomott az álom, oda settenkedett az aprócska csecsemő füléhez és azt suttogta:

"Szép és bátor legyél,

Tele kihívással,

De többre tartsd magad

S ne foglalkozz mással!"

Körözött még néhányat varázspálcájával, valami tündéri dalocskát is dudorászott, amikor egyszerre egész testében megremegett. Már jönnek is!- suttogta,- hallani a szárnyaik csapkodását, azonnal el kell bújnom! Sietve elrejtőzött a gerenda rejtekébe, nehogy észre vegyék. Jó móka! Hiszen ő már megáldotta a csecsemőt, nem tehetnek semmit..- kuncogott.

Meg is érkeztek az áldást hozó tündérek, mese szép táncukkal üdvözölték a gyermeket, aki aprócska szemeivel figyelte őket, mintha még látná is a neki szánt szertartást, édeskés hangján gügyögött, és fenn hangon nevetett. A tün-dérek pedig, csak táncoltak és táncoltak, belefeledkezve az éjszakába, az apró bölcső felett. Csillogó szoknyácskájuk játékosan tekergőzött ide-oda, kecses lábaikhoz simulva könnyedén. Minden tündérnek meg volt a maga időszaka, s mivel már szeptember derekán is túl voltunk, Holda volt az, aki kilépve a táncoló tündérek köréből, oda hajolt az újszülött fölé, hogy megáldja őt. Holda, a jó lehetőségeket hozó tündér, azt suttogta:

"Harmónia vegyen körül,

Jó legyen a lelked-

Ha harcolsz a gonosz ellen,

Más is hisz, majd benned."

Ezzel aztán, olyan hirtelen, mint ahogyan érkeztek, néhány pillanat alatt el is tűntek. Palettka még mindig lapított, elégedetten állapította meg, milyen sikeres nap végére ért, majd mély álomba zuhant.

Hosszú, várakozással teli hónapok után, Kondér királynak és feleségének, kislánya született. Hetvenhét világra szóló mulatságot csaptak, az egész országban! Mulatott ott még a legutolsó koldus is! Hogyan is máshogy, mint úgy tele ette és itta magát, hogy azon mód még mozdulni sem tudott, hiába szólt ott zene s dínomdánom! Míg odakinn az ország apraja nagyja mulatott, addig a boldog királyi pár apró gyermeke körül üldögélt, csak nézték szerelmük gyümölcsét, és áldották a sorsot. Amikor eljött az este, a csillagok kíváncsian kukucskáltak be a palota ablakán, hogy lássák a kis újszülöttet. Amália királynő, egyedül maradt a szobájában. Még a csendet is hallani vélte, ezen a különleges éjszakán, mindent a nyugalom árasztott el. Megrettent, amikor egyszerre a fülébe duruzsolt egy ismerős hang:

- Eljöttem hát, tartsd be amit ígértél!

Oda fordította a fejét, s láss csodát, Palettka repdesett ott, akiről már egy ideje meg is feledkezett. De mivel a becsület megkívánta, s gondolta nem árthat vele így szólt:

- Tedd hát a dolgod!

Azzal ő oda is repült a csecsemő ágyához, s a fülébe súgta:

"Legyél szebb a napnál,

Ragyogjon a fényed-

Ám neked ne legyen

A tökéletesben részed!"

Azzal aztán el is röppent, anélkül hogy el búcsúzott volna, nem akarta, hogy az áldást hozó tündérek, itt találják amikor megérkeznek. Amália királynő nem értette a tündér hirtelen távozását, nem is nagyon foglalkozott vele. Mivel a-múgy sem hallotta az áldást, nyugodt maradt, és tovább fürdött régen várt boldogságában, mígnem mély álomba szenderült. Alighogy lehunyta szemeit, máris ott termett a tíz áldást hozó tündér, s belekezdtek az ilyenkor hagyományos táncukba. Az apró csecsemőt most Melusina, az igaz sze-relmet hozó áldotta meg. A kicsi királylány nevetgélve fogadta a tündérek áldását, mintha csak megérezte volna, kik is valójában az ő jóakarói.

Attól a naptól már szélsebesen teltek a hónapok, úgy követték az évszakok egyik a másikat, mintha csak a nappalok váltakoztak volna. A királykisasszony pedig napról napra cseperedett, gyönyörűségének híre bejárta az egész világot, amikor pedig már elérte a tizennyolcadik életévét, a jó öreg Kondér király kihirdette országában, annak adja egyetlen leányát, aki olyan dolgot tud ajándékozni neki, amiben nem talál hibát. Aradália királykisasszony ugyanis, szépségéről híres volt, de képtelen volt megelégedni bármivel is, mindenben a hibát kereste és meg is találta. Így sosem tudott örülni saját szépségének sem. Nagy szomorúsága volt ez Kondér királynak, hiszen drága felesége bele is halt a bánatba! Járt is a szóbeszéd országról országra, de nem kellett kérni a hercegeket, daliákat, királyfiakat külön arra, hogy szerencsét próbáljanak! Mindenki szerette volna feleségül venni, a tündéri szépséggel megáldott királylányt. Magabiztosabbnál magabiztosabb kérők lettek egymás után kiutasítva!A szépségükkel sem mentek sokra, hiszen a királylány nem is ismerte mi az. Csak a hibát látta meg mindenkiben, s valamennyi ajándéktárgyban.

Hely, de búslakodott szegény, öreg Kondér király! Főképp, amikor látta a kérők száma egyre apad. Csak a fejét rázta, s morgott a bajsza alatt:

- Ejnye, lányom, ejnye! Nem kellene egy kicsit engedékenyebbnek legyél?

- De Apám! Kend nem látja, mennyire rútak és ostobák mind?!-felelte, mit sem törődve apja szavaival. A király nem szólt hát semmit, elvonult a szobájába, és ki sem mozdult onnan, amíg az utolsó kérő is el nem ment.

A fák leveleit bearanyozta az ősz, a gyümölcsillatú fák alatt szorgos parasztok dolgoztak, igyekeztek begyűjteni a gazdag termést, nem is panaszkodhattak, volt belőle bőven! Csak egy valaki, heverészett a szénaboglya tövében, nem törődve egyéb tennivalóval, a neve Gergő, a magáról sokat gondoló juhászlegény. Még a maga dolgát valahogy csak megcsinálta, de mindig ügyesen kikerülte a neheze munkát, szegény szülei csak a fejüket rázták, sóhajtoztak nagyokat.

- Majd én többre viszem, meglátjátok!- kérkedett nap mint nap, s fütyörészve vezette nyáját mezőkön át, mígnem a nap le nem nyugodott. Ámde azért a "többért" soha nem tett semmit. Csak ment egyik nap a másik után, s ő minden reggel kiment a juhaival a mezőre, és minden este szépen haza- vezette őket, nem változott semmi. Nősülni sem akart, pedig a falu összes menyecskéje majd meg halt utána, olyan szép szál legény volt! Hiába, ha ő úgy érezte, különb valamennyinél, és még többre viheti az életben!

********************

Két évtizede már, hogy a tündérek megáldották a két  csecsemőt, s Tündérkirálynő úgy gondolta, összehívja őket, hogy menjenek nézzék meg , beteljesítették- e a hozzájuk fűzött reményeket. Holda és Melusina, kíváncsian indult útnak, biztosak voltak benne mindketten, hogy nem hibáztak a kérdéses estén, s azóta már boldogan élnek pártfogoltjaik, míg meg nem halnak.

Holda tündér a paraszt falucskába vette az irányt, ahol mintha csak tegnap áldotta volna meg a Gergő nevű gyermeket, semmi sem változott. Talán valamelyest a szegényes parasztház lett kopottabb, alacsonyabb kissé. Úgy emlékezett, mintha ma lett volna, varázsigéjének minden egyes szavára, azóta már biztosan hősként tisztelik és szeretik pártfogoltját - gondolta. Az ám, de a házikóban nem talált senkit. Kinézett hát az ablakon. A kertben Gergő anyja kapálgatott, nagy sóhajok közepette:

- Jaj a derekam! Jaj a derekam!- mondogatta.

Az istállóból hang hallatszott, közelebb merészkedett, s mit lát? Gergő édesapja csutakolta vén gebéjét, s közben így könyörgött:

- Jaj csak legalább az őszi szántást érnéd meg, te szegény!

Holda tündér igen elcsodálkozott a látottakon. Hiszen már régen, jó módban kellett volna éljenek! És hol az a fiú, hogy még az otthoni munkákban sem segít? Ejnye, itt valami nagyon félre sikeredett!- zsörtölődött, semmit sem értett. Hol van, az az anyaszomorító legény? Sietve hát keresni kezdte. Szorgalmasan röpdöste keresztül az egész környéket, míg végül a napsütötte mezőn egy szénaboglya tövében rátalált, amint éppen békésen aludt, bajsza alatt elégedetten mosolyogva, mint aki álmában is jól végezte dolgát. A tündérek nem igen szoktak mérgelődni, de Holda ezt látván nagyon dühös lett és el is határozta, megleckézteti, ezt a nagyképű legényt, hisz még a juhok őrzését is a kutyája látta el helyette!

Ez idő alatt Melussina is megérkezett igazságos Kondér király birodalmába, hiszen a gyermek akit ő megáldott, maga Aradália királykisasszony volt. Viszont őt sem az várta, amire éppen számított. Míg ő szépséggel, kedvességgel, igaz szerelemmel és toleranciával áldotta meg a gyermeket, addig itt egy zsörtölődő, elkényeztetett, állandóan kiabáló királykisasszonyt talált. Bár a szépség stimmelt, mit sem ért ilyen belső tulajdonságok mellett! Szegény öregapja, már ki sem mert mozdulni a szobájából, hisz bármit is tett, Aradália mindenbe belekötött és piszkálta. Bánatában aztán, még a valós koránál is sokkal öregebbnek látszott, s egy reggelre virradóra, minden egyes haja szála olyan fehér lett, akár a hó. Látva ezt Melussina, nagyon dühös lett. Bár a tündéreknek ez nem éppen megengedett érzelem, nagyon kellett türtőztetnie magát, nehogy valami olyat varázsoljon, amivel kárt okozhat egy embernek. Éppen ezért először Holda tündérrel egyeztetett. Abban mindketten egyet értettek, hogy meg kell leckéztetni a két fiatalt, és úgy döntöttek, elviszik őket egy olyan világba ahol csak magukra számíthatnak. Majd ott aztán megtanulják a jó modort! Úgy is lett.

A két tündér, varázslatos táncba kezdett és pörögtek, forogtak, énekeltek, varázsigéket mormoltak, mígnem az égen a felhők is mozgolódni kezdtek, a szelek egyre vadabbul közeledtek, varázspálcájukból ömlött az arany- színű fény, és megtörtént a csoda, maga a varázslat, ami mindkettőt elrepítette messze egy veszélyes, idegen világba.

************************

Aradália rémülten ébredt a kábulatból, ami e sötét világba vetette, nem értette, hogy mindez valós vagy csak egy rossz álom. Ijedten botorkált a rideg sziklákon, a ködben semmit sem látott, mégis haladt volna, bár maga sem tudta, hova s merre viszik megkímélt lábai. Nem volt ezzel különben Gergő, a magáról sokat gondoló juhászlegény sem. Ijedsége egy fokkal sem volt kevesebb a leányénál, amikor egyszerre a két fiatal háta egymásnak ütközött. Aradália felsikított, s úgy ugrottak szét, mint két reszkető nyulacska, akik a fényben megijednek a saját árnyékuktól. Ám mielőtt elfutottak volna egymásra néztek. Volt valami a leány szemében, ami nem engedte levenni róla a tekintetét. És volt valami a fiú szemében, ami Aradália szívében életében először, meg-gyújtott egy apró fényt. Még sosem érzett ilyet, és még sosem látott ennél tökéletesebbet... Nem értette mi ez a gyengeség, s dacosan így szólt:

- Hát te ki vagy?

- A nevem Gergő. És a tied?

- A nevem Aradália, és nagyon fázom, és éhes is vagyok. Haza tudnál vezetni engem?

- Na álljunk meg egy szóra! Nem tudom mihez szokott a kisasszony, de én nem vagyok a szolgája! Egyszer még nagyon sokra viszem!

- Igazán?- nézett rá dacosan Aradália- Nálam biztosan nem viszed többre!

- Már miért ne vinném?!- csodálkozott a legény.

- Apám a leggazdagabb király a Földkerekségen!

- Jól értettem, kisasszony? Az apja? Nos hát én nem igazán dicsekednék az apám vagyonával ebben a helyzetben, végül is ki is van veszélyben? Meggondolandó ki lesz itt örökös!

Aradália erre nagyon dühös lett, na de itt dühönghetett, mert sokat nem ért vele! Gergő csak a maga "erényeivel" volt elfoglalva, mit sem adott a királykisasszony morgolódására. Ám valahányszor a tekintetük találkozott a szívüket melegség árasztotta el, s úgy melegedtek fel akár a jég, a- mint megérinti a tavaszi napfény, szépen lassan, cseppen- ként. Ki tudja meddig ülhettek itt a sziklákon, vita vitát követett, nem érzékelve az időt, míg egyszer csak elnyomta őket az álom, s akaratlanul is egymás karjaiba omolva aludtak el.

Először Gergő nyitotta ki a szemeit, majd megvakította a nap fénye, ami megvilágította ezt a csoda szép világot. Most Aradália is felébredt, fél álomban még elégedetten simult a fiúhoz, ám amint magához tért sikoltva tolta el magától:

- Eressz, te becstelen!

- Mi az? - nézett rá a fiú- De hát semmit sem tettem! Gyere inkább, nézd meg ezt a csodát!- invitálta kezét nyújtva, hogy fölsegítse.

A lány fölállt és szétnézett. Ő aki soha nem látott és ismert még szépséget, most elcsodálkozott a látottakon. Egy magas hegyen álltak, kezével akár meg is érinthette volna a habkönnyű felhőket. A völgyben pedig egy csodálatos világ, gyönyörű trópusi növényekkel, virágokkal amelyek szikrázóan ragyogtak a nap fényében. Kristálytiszta víz az óriási vízesésben, aminek a látványa csak úgy csalogatta az utazót, hogy megmártózzék benne.

- Menjünk!-ujjongott a királykisasszony, - Menjünk ússzunk egyet!- s már futott is volna, de Gergő elkapta a karját.

- Óvatosnak kell lennünk!- mondta- Neked nem furcsa, hogy egyszerre mindent máshogy látunk ezen a helyen? Mert nekem nagyon furcsa, hogy életemben először törődök valakivel.

 - Igazad van. Én eddig nem ismertem a szépet... de most annyi szépség vesz körül és hív és csalogat, engedj!- húzta ki a kezét a lány a legény szorításából, majd futni kezdett.

Gergő utána eredt. Biztos volt benne, hogy itt valami nincs rendben. Valami belső hang arra késztette, hogy ne engedje a lányt megmártózni a folyó vízében. Nagyon kellett igyekeznie, hogy a megfelelő időben elkapja.

- Ne tedd ezt!- mondta, amikor megragadta a karját.

- De miért?- nézett a szemeibe Aradália, jaj azok a szemek! Mire az ő jégszíve újból szegényebb lett egy cseppecskével.

- Nézd csak a vizet!

Aradália mélyen a vízbe nézett, ahol nem látott egyebet, mint a maga képmását. Ezerszer látta már magát, de sosem gondolta, hogy ilyen gyönyörű. Gergő így szólt:

- Azt mondtad sosem ismerted a szépet. Talán nem néztél még tükörbe?

- De néztem, ám azt hiszem sosem láttam magam, és másokat sem!- most értette csak meg- Szegény apám, mennyit szenvedhetett miattam!- sóhajtotta.- Vajon látom- e még?

- Ígérem kijutunk innen!-válaszolta Gergő- és érezte a bátorságot, a tenni akarást, életében először. Nem csak várta a csodát, most tenni is akart érte!

- Hol lehetünk?- kérdezte Aradália remegő hangon.

"Jaj azok a szemek! Még a lelkem is beleremeg, ahányszor csak rám néz!"-gondolta a legény.

- Nem más ez a hely, mint s Bűbáj sziget - hangzott egy hang a fűből, mire mindketten lehajoltak, hogy lássák ki is lehet a választ adó. Hát láss csodát, nem volt az egyéb, mint egy zöld béka, amint óriás szemeivel kíváncsian meredt rájuk.

-Valamikor én is daliás királyfi voltam!- folytatta- Úgy ám, de rettentően irigyeltem mindenkit, a tündérek pedig egy napon erre a helyre vetettek, hogy megleckéztessenek! Sajnos engem nem volt ki felvilágosítson, így nem tudtam, hogy aki megmártózik ennek a folyónak a vizében, vagy csak iszik belőle néhány kortyot, a sziget foglya marad egy életre, és azzá változik, ami éppen a legjobban tükrözi, a legrosszabb tulajdonságait! Így lettem én zöld akár az irigység, és béka mert egy kicsit több akartam lenni a szöcskénél...- folytatta keserves kuncogással, ami végül egyszerű brekegésbe torkollott, majd elmerült a bűbájos folyó vizében.

- Na hát milyen jó, hogy megállítottál!- nézett Gergőre hálásan a lány.

- Igen, valóban jó- felelte,s mélyen a szemeibe nézett, majd kezébe fogta a királylány apró kezeit. Tekintetüket nem tudták le sem venni egymásról, de már nem is akarták. Ajkuk egyre közeledett, egy megmagyarázhatatlan vonzerő hatására, mígnem egy pillanatra össze is ért, alig egy lehelet-nyit... Abban a gyönyörű percben, a folyó medréből hirtelen előbukkant egy szörnyű óriás, valamiféle vízi szörny, majd egy szemlátomás alatt elragadta a karjaiból Aradáliát.

Gergő úgy állt ott, rémülten, tehetetlenül a Bűbáj folyó partján, mintha csak ki tépték volna a szívét. Remegve ült le a folyó partot szegélyező sziklákra, és közben arra gondolt, vajon él- e még szíve választottja.

- Mit tegyek?- kérdezte hangosan.

- Bre- ke- ke- ke- ke! Nem kellene szomorkodj, hidd el van gyógyír a bánatodra!-vigasztalta.- Tudod, ha rajtam múlna, én is megmenteném a királylányt, hiszen Zelebúrd a vízi sárkány, nem ölte meg, csak a barlangjába hurcolta szegényt. Köztudott, hogy a sárkányok szeretik a csillogó, szép dolgokat, ezért is van sok ékkő, a birtokukban. Bezzeg, mi lenne számukra csalogatóbb, mint egy királylány, hiszen csak úgy csillog, villog a ruhájuk, nem is beszélve a korona ékszereikről! Ilyenkor sajnálom a legjobban, hogy oda lett az emberi formám!- sóhajtozott- Meg sem tudnám fogni, a bűvös kard markolatát!

- A bűvös kard?- nézett rá kíváncsian Gergő- Hol találom?

- Nos, a bűvös kardot három gyönyörű szép unikornis őrzi. Azt beszélik, ízeltlábú barátaim, hogy ez a három unikornis valamikor tündér volt, de a Tündérkirálynőt megharagítva, erre a szigetre lettek száműzve, és a Bűbáj folyó hatalma alatt, unikornissá változtak. A Tündérkirálynő egyetlen esélyt adott nekik, a kardot, hogy egy napon, ha valaki ezzel a karddal legyőzi Zelebúrdot, felszabadít mindenkit a varázslat alól. Azóta is hűen őrzik, de még senki sem akadt, aki emberi formában maradt volna, mire éjfélkor inni jönnek a partra. Kivéve téged! Meg kell várnod hát az éjszakát, s amikor inni jönnek, pattanj fel a leggyönyörűbb hátára, és ne engedd, bármennyire is tiltakozna! Amint megszelídül, elvisz téged és átengedi a kardot.

Gergő megfogadta a tanácsot, és várakozott. Az idő nagyon lassan telt, és a nap is egyre erősebben tűzött a feje fölött. Mintha mindent fel akart volna perzselni, és égetni az egész szigeten, hihetetlen nagy erejével. A legény sosem

volt még ilyen szomjas, százszor jobban kívánta, mint eddig bármikor. Csak nézte a csillogó arany tiszta vizet, és már képzeletben érezte az ízét - de jaj! A képzelet mégsem olthatja szomját

Valóban meglepetésekkel szolgált ez a bűbájos hely. Szemei előtt már sehol sem volt a trópusi szépségű táj, helyette mindent homok borított, csak a folyó illata és csobogása, hívta csábítóan már- már legyőzhetetlen sóvárgásában. De ő erős volt. Valahányszor úgy érezte, nem bírja tovább, Aradáliára gondolt és türtőztette magát minden erejével. Egy-szer mégis csak leszállt az éj. A forróságot, a hideg váltotta fel, mindent beborított a köd, s harmat öntözte üdítően a sziget minden egyes élőlényét. Gergő is érezte kiszáradt ajkain, s hevesen ízlelte azt a pár cseppnyi harmatot. Szerencsére ez a kevéske is elég volt ahhoz, hogy vissza nyerje erejét, amikor paták dobogására lett figyelmes. Nem volt vaksötét, a ködben is látni lehetett, mindent megvilágított a telihold fénye. És akkor meglátta a három ragyogó unikornist, amint megállnak a Bűbáj folyó partján és inni kezdenek. Nincs sok időm- gondolta, igyekezett lopakodva meg-közelíteni őket, majd amint a legelbűvölőbb közelébe ért, megragadta szarvát, valamint csillogó sörényét, s egy szempillantás alatt, a hátára is pattant! Szegény unikornisnak nem nagyon volt választása, hiába ugrált, szökkent nagyokat minden erejéből! Gergő nem eresztett a szorításból, neki pedig fel kellett adnia. Egy ideig még dühösen fúj-ta orrán ki a levegőt, nehéz volt elfogadnia a vereséget, de egy idő után, beletörődve a vereségbe így szólt:

- Mit kérsz tőlem, gazdám?

- Vigyél engem, a bűvös kardhoz!- parancsolta, s  a három csillogó unikornis, máris szélsebes vágtába kezdett.

Hegyeken, völgyeken száguldoztak át, még a viharos szeleknél is sebesebben, mígnem megérkeztek egy gyémánt hegyhez, melynek barlangjában a három unikornis őrizte a bűvös kardot. Gergő, amikor megpillantotta máris megbabonázva érezte magát. Csak nézte, és közben mindennél jobban vágyott arra, hogy megérintse. Valóban bűvös ez a kard!- gondolta, s mintha csak az unikornis- amelyik hátán ült éppen- meghallotta volna, így felelt:

- Menj, hát! Érintsd meg! Mentsd meg kedvesed, és ments meg minket!

Gergő le szállt a hátáról és a kard elé lépett, amely ott lebegett, különös fényében a barlang közepén. Megmarkolta a markolatát, s mint egy villámcsapás, egész testében érezte hatalmas erejét: az ereiben, a lelkében, mindenhol ahol éppen érezni tudott. És ez a varázslat a külsejét is megváltoz-tatta! Ruhája egyszerre aranyszínben pompázott, úgy feszített akár egy daliás herceg, ragyogó unikornisa hátán, amint ismét a nyergébe pattant. Meg sem kellett sarkantyúznia lovát, az mint aki mindenkinél jobban tudja a dolgát, a Bűbájos tó partjára száguldott sebesen.

Nem kellett sokáig várakoznia. Zelebúrd, az aranyruha csillogását látván, úgy tört elő néhány pillanat elteltével a folyó medréből, akár maga a végzet! Csak úgy zúgott a folyó, csak úgy szikrázott az őt behálózó sötét köd, tele dühvel, s a leggonoszabb indulatokkal. No de Gergő sem volt rest! Amint a sárkány hatalmas testével föléje emelkedett, kitátva a száját, hogy a pokol tüzével szénné égesse menten, minden erejével megszorította a bűvös kard markolatát, s egyenesen a gonoszságtól vezérelt Zelebúrd szívébe mártotta. A sárkány fájdalmas bömböléssel húzódott vissza a mélybe, s a folyó partján csodák csodája máris ott állt kedvese Aradália! Úgy rohant oda hozzá, mintha már ezer éve nem látta volna, s ölelte, csókolta imádott kedvesét. No de nem kellett biztatni a leányt sem! Míg orcája pirosan ragyogott szégyenletében, boldogan fogadta Gergő minden egyes csókját.

A három unikornis eltűnt, s helyettük három csoda szép tündér állt a réten. Egyszerre népesedett be a táj: a mező, az erdő, sőt még a folyó is. Mindenki, aki valaha is varázslat rabja volt, megszabadult és boldogan vették körül az ifjú szerelmes párt, akiknek maguk is köszönhették szabadulásukat. Amikor a szerelmesek mámorukból magukhoz tértek, az egyik tündér elébük lépett:

- Szeretnék bocsánatot kérni tőletek! A nevem Palettka, én vagyok az a tündér, aki hogy bosszantsam tündértársaimat, helyettük születésetekkor megáldott titeket, úgy hogy ne tudjatok boldogok lenni. Ezen a szigeten azonban az én áldásom, mit sem ért, így egymásra találtatok, és én magam is megszabadulhattam a büntetésem alól, amit a Tündérkirálynő szabott rám,az állandó rosszalkodásaim miatt. Bár a turpisságom soha nem derült ki, én most visszavonom gonosz áldásomat rólatok! Éljetek boldogságban, szeretetben ezután!

- Köszönjük szépen!- mondták mindketten- És légy nyugodt, megbocsájtunk neked!

Szerelmesen az ember tele van szeretettel, hogy is ne tudtak volna megbocsájtani? 

Hát így történt, hogy a mindenben hibát találó királykisasszony, és a magáról sokat gondoló juhászlegény végül egymásban találták meg az igaz szerelmet, egy kis tündér "kopp" közreműködésével. Hiszen ha a tündér kopp nem történt volna, a mese végén mindkettő valaki más oldalán végezhette volna...

Vége