Szent Márton legendája

2019.01.02


Valamikor réges- régen,

Élt egy bátor katona.

Ennek a jó katonának,

Volt egy aprócska fia.


Ennek a kicsi fiúnak,

A vágya nem volt titkolt:

Olyan hős akart ő lenni,

Mint az apukája volt.


Napról- napra cseperedett,

S mikorra elég nagy lett,

A római hadseregbe,

Katonának belépett.


Bátorsága a nagyvilágba,

s apjához is eljutott,

A félelmet nem ismerte,

Mikor kardot forgatott!


Ámde bátorsága mellett,

Jó szíve is híres lett,

Ha valakinek szüksége volt,

Önzetlenül segített.


Szerették is a társai,

Ő volt a legjobb barát.

Közel s távol nem találtak,

Nála különb katonát!


Egy napon a város felé

Lovagolt a hadsereg.

Amikor a hideg kövön

Egy koldust pillantott meg.


Az a szegény úgy remegett,

Mint ki mindjárt meg is fagy.

Már pedig egy jó katona,

Rászorulót el nem hagy!


Márton most is úgy érezte,

Tennie kell valamit.

Ő innen tovább bíz' nem megy,

Ha mindjárt most nem segít!


Lekapta saját köntösét,

Ketté vágta hirtelen,

S a felét ráterítette.

Hogy a fagytól megvédjen.


Akkor éjjel különös álom

Terítette be az éjt,

Mikorra a holdvilágtól,

Sehol nem volt már sötét.


Mert álmában Jézust látta,

S vállán a fél köpönyeg.

Akkor éjjel megértette,

Az ő útja a szeretet.


Kilépett a hadseregből,

S nagyon gyorsan papnak állt.

Nem ismert csak jótetteket,

Szolgálatot és hálát.


Segíteni, akin csak lehet,

S erejéből teheti,

Az sem számít ha a rászoruló

Érdemli, nem érdemli?


Ítélkezni nem ember dolga,

Nem is tette sohasem.

Ő inkább csak megbocsájtott,

S tanított szeretetben.


Szerették is az emberek,

Jóságáért a papot,

S neki fizetségként elég volt,

Ha hálás pillantást kapott.


De hívei többet akartak,

Hogy püspöknek válasszák.

Ám a szegény, kedves Márton,

Jól el bújt, hogy ne lássák!


Nem akart ő sem palotát,

s szolgákat sem ezután,

Mert a püspök eképpen élt,

Akkoriban is, biz ám!


Az egyszerű, szerény élet,

Volt neki a mindene.

S hűen Urát szolgálnia,

ennyi az ő élete.


S képzeljétek mi volt neki,

Akkor nap a rejteke?

A libaól, hol a libák

Gyűltek mindjárt köréje.


Ám a buta libák szája,

Egyfolytában gágogott,

S így a papnak búvóhelye

Napvilágot láthatott!


Mégis csak ő lett a püspök,

Így szól az igaz mese.

Ő jóságos, szerény maradt,

Nem változott élete.


Azóta is az a mondás,

Ki Márton nap libát nem eszik,

Az bárhogy is igyekezne,

Egész évben éhezik!