Mese Barbegaziról

2019.01.19



A svájci hegyek szikláinak

Titkát régen hó fedi,

A jeges szél Barbegazi

Legendáját meséli.


Aki nagy, fehér szakállú,

Apró kicsi emberke,

Sítalpat megszégyenítve

Lavinákon csúszik le.


Ki hallott már afelől,

Ki is ez a meselény,

Kinek talpa óriási,

Száz sítalpnál többet ér,


Az már tudja, jó barát ő,

És ha veszély közeleg,

Hogy az embert megsegítse,

Sípjával küld jeleket.


Máskor pedig juhászoknak

Segíti a munkáját,

Fürgén elő is keríti

Az elkallódott báránykát.


Akkor boldog, mikor tél van,

S mindent betakar a hó,

Ő nyaranta nem egyéb, mint

Magányos barlang lakó.


Elhúzódik a melegről,

S kirázza a libabőr,

Ilyenkor hiányzik neki

Legjobban a nagy malőr.


Szörfözni a lavinákon,

Nagy melegben nem lehet.

Csöndben kuksol, ki nem bújik,

Itt várja meg a telet.


Van az úgy, hogy külön utak,

Futnak össze idelenn.

Amitől a hétköznapok,

Megváltoznak hirtelen...


Így történt, hogy egy szép napon,

Alig Karácsony után,

Egy új család jött üdülni,

S velük egy szép, kicsi lány.


Martina kedves kislány volt,

Tetszett Barbegazinak,

Ráadásul méretre hozzá

Passzolt magasságilag.


Szerette a vele egy méretű

Ember gyerekeket,

Velük olyan egyszerű a móka,

Akár csak az egyszeregy.


Először csak a fák mögül 

Leste meg a kicsi lányt,

Aki bárhogy próbálkozott,

A sítalpon meg nem állt.


Barbegazi csak mosolygott,

S úgy döntött segít neki,

Síelésben jó tanácsot

Több ezret adhat neki.


Úgyhogy, mikor a felnőttek,

Martinát egyedül hagyták,

Előbújt a rejtekéből,

 Hogy tanítsa a kicsi lányt.


- Szia!- szólt így, s lám a kislány,

Nem ijedt meg őt látván.

Csodálkozva nézegette,

Hogy csizma nincs a lábán.


- Nem fázol?- kérdezte mindjárt.

Ő megmozgatta ujjait:

- Nekem ez épp így a legjobb,

A csizma hátrál, nem segít!


Egy vagyok a hótömeggel,

Talpam érzi erejét.

Óriási lábaim alatt

A hó siklik szerteszét!


- S hogy használod a lábaidat,

Hogy soha nem esel el?

- Ó, én sokat gyakoroltam,

Több száz év is így telt el!


- Megtanítasz engemet is?

- Hát persze, nem nagy dolog!

Csak válj eggyé a sítalpaddal,

S ahogy akarod úgy mozog!


Ne legyen benned félelem,

Hiszen azért esel el,

Mert féltedben elképzeled,

S amit képzelsz, az leszel!


Ez az ősi nagy igazság,

Képzelj hát jó dolgokat!

S meglátod, ha el is hiszed,

A lábad ma talpon marad!


Martina behunyta szemét,

S elképzelt valami mást,

A sítalpainak helyére

Barbegazi nagy lábát.


Csoda történt, hiszen akkor,

Barát lett a hótömeg:

- De hiszen ez csodás érzés,

Nézz ide, nekem is megy!


Így játszotta át a napot,

A két újdonsült barát,

Nevetésüket messze vitte

A visszhang, mint egy nagy csodát.


Ám egyszer csak leszállt az éj,

S a kis család elpihent,

Barbegazi egyedül maradt,

S magányosan hazament.


Behúzódott barlangjába,

S újra élte a napot,

Hiszen már vagy több száz éve,

Ilyen jót rég nem játszott!


Jó dolog is a barátság,

Együtt szebb minden csoda.

Kár, hogy ez a havas vidék,

Nem a kislány otthona...


És akkor elnyomta az álom,

Kucorogva elaludt.

Szépet álmodhatott, hiszen,

Egész éjjel mosolygott.


Reggel aztán rossz érzéssel 

Ébresztette fel a Nap,

Az érzései soha nem csaltak,

A jó Barbegazinak!


A bal talpa csiklandozott,

S máris bevillant neki,

Hiszen ez a kettős érzés,

A lavina veszélyt jelzi!


Sietve futott ki akkor,

Megkeresni Martinát,

Mielőbb figyelmeztetni,

Hogy nagy veszélyben a család!


Ámde ők már ott síeltek,

Épp a veszély közepén,

Így egyebet nem tehetett,

Sípjával jelzett szegény!


Azt remélte a helyiek tán

Meséltek róla neki,

S tudni fogják, hogy ha sípol,

Az a lavinát jelzi....


Hisz turista nem ismerte

Barbegazi jeleit,

Így a füttyjel a családon,

Ez esetben nem segít.


Aggódva toporgott szegény,

Hogy akkor most mit tegyen?

Nem hagyhatja kis barátját,

Hogy e helyen elvesszen!


És akkor a hegyoldalról, 

Levált egy jókora szelet,

Barbegazi meg ráugrott,

Hogy Martina után megy.


Ámde a hegynek hatalma,

Félelmetes, s pusztító.

S néhány pillanat alatt,

A kislányt ellepte a hó!


Miért van az, hogy rokonai

Varázs erőt kaphattak?

Míg neki még ilyenkor sem,

Segíthet a varázslat?


Maradtak a megérzések,

S a hó feletti hatalom,

Már pedig, ha csak ennyi van,

Gazdálkodni kell nagyon!


Érezte, hogy hol a kislány,

S hol lehetnek szülei.

Ereje volt, csak ideje

Lett egyre kevesebb neki!


És ott akkor ez a kis lény,

Kapart mint egy szuperhős!

Még maga is meglepődött,

Hogy ilyen nagyon erős!


Kimentette az ájult kislányt,

És neki a szüleit,

Akik már nem is élnének,

Ha Barbegazi nem segít!


És akkor a kislány szeme,

Élettel tele kinyílott,

Elmondhatom Barbegazi,

Ilyen boldog sosem volt!


Jó dolog is a barátság,

Együtt nagyobb a csoda!

Fél érzés lenne a szeretet,

Ha barátság nem volna!


- El kell mennem kis barátom,

Emlékezz rám, s ne feledd,

Barbegazi igaz barát,

Téged soha nem feled!


- Nem feledlek én sem téged!

Ölelte át Martina.

- Szívemben egy külön szoba,

Barátságunk otthona.


Van az úgy, hogy az útjaink

Széjjel kell, hogy váljanak.

Ilyenkor a szívedben soha

Na adj helyet a bánatnak.


Őrizd inkább az emléket,

S az érzést mit okozott.

Tudd, hogy minden változásunk,

Mindig értünk dolgozott.


Így ért véget hát a mese,

Emlékezz te is velük.

Az igazi barátoknak,

A szeretet a " fegyverük".