Matyek és Anabell

2018.11.21

 Egyszer volt, hol nem volt, a Happcián Óceánon is innen, no meg a mesebeli Hetyeg Hegyeken is túl, volt egyszer egy erdő, a Manók erdeje, egy különös királysággal, a Mityik Királysággal.

A mityik manók, igen egyszerű népek voltak, szerették a békét, és nagy becsben tartották kicsiny birodalmukat, így mindent elkövettek, hogy minél szebbé és békésebbé tegyék, amúgy is mesebeli világukat. Ámde bármennyire is igyekeztek, egy napon a mityik király szörnyű hírt kapott, s annyira elkeseredett, hogy egy teljes hétig ki sem mozdult a szobájából. Mi is lehetett a hír?- találgatták a mityik manók, mert jó királyuk bizony semmit sem mondott, nem akarta megijeszteni szeretett népét. Éjt nappallá téve gondolkodott a megoldáson, mígnem aztán a hetedik napon, megvilágosodott, mit is kell tennie.

Előjött hát a szobájából, maga elé hívatta a véneket, no és egyetlen szem gyermekét Matyek herceget, majd összeráncolva szemöldökét, mély sóhajok közepette így szólt:

- Drága gyermekem, hű szolgáim, azért hívtalak össze titeket, hogy elmondjam, királyságunkat nagy veszély fenyegeti. Az óriások, hatalmas erőkkel hódításokba kezdtek félő, hogy hatalmuk alá kényszerítik birodalmunkat. Sokat gondolkodtam a megoldáson, mígnem arra a következtetésre jutottam, az egyetlen ami megmenthet bennünket szövetség egy sokkal erősebb hatalommal, akiknek védelmét élvezhetnénk. Ők nem mások, mint a tündérek. Ezen szövetséget pedig mi mással is erősíthetnénk meg, mint egy házassággal, Matyek herceg és a Tündérkirálynő lánya között!

Hej, összeszorult szegény herceg gyomra, abban a pillanatban! Hiszen, hogyan is venne el egy olyan lányt, akit nem is ismer? Bár a herceget engedelmességre tanították, hogy az ország érdekében félre tudja tenni, érzéseit, Matyek herceg most mégis úgy érezte, mintha ebből semmit sem jegyzett volna meg.

- De apám!- kiáltotta - Ezt nem kérheted tőlem!

- Bármit kérhetek, fiam, ha a királyságunk léte a tét!- felelte az apja szigorúan.

- Ha volna bármi más...

- De nincs, fiam!- tett pontot a vita végére a király, nem tűrt ellenmondást, ha egyszer valamit elhatározott.

Matyek herceg, nem firtatta tovább apja akaratát, fejet hajtott, majd sietve távozott. Eltökélte, hogy felkeresi Tyiktyakot a varázslót, talán ő tud valami más megoldást, s nem kell egy kényszerházasságba bele mennie. Úgy is lett.

Még napnyugta előtt meglátogatta Tyiktyakot, a nagy manóvarázslót, aki nem sok jóval biztatta, hiszen csak úgy menekülhet meg a házasság elől, ha elbánik az óriások királyával, a félelmetesebbnél is félelmetesebb Küklopsszal. De hogyan is bánhatna el egy ekkora csepp manó, azzal a hatalmas óriással? Nos hát Tyiktyak, a nagy manóvarázsló ismerte a Küklopsz titkát, még ősrégi legendákból, így azt mondta:

- El kell menned Matyek herceg, a világ legvégére! Át hajózva a Happcián óceánon, meg kell keresned a Világ fenekén az Alvilág bejáratát. Ott őrzi egy félelmetes három fejű, vérszomjas kutya, a Küklopsz hiányzó szemét, mely vigyázza az óriások hatalmas erejét. Aki birtokolja a szemet, azt tehet az óriásokkal, amit csak akar, még ha ő a világ legkisebb teremtménye is! A Küklopsz szeme nélkül azonban tehetetlen vagy hercegem!

Matyek hercegnek be kellett vallania, hogy ez bizony egy lehetetlen küldetés. Másnak egyszerűbb lett volna a házasság, de ő amióta csak az eszét tudja, vágyott a szerelemre. Szerelem nélkül házasodni? Nem akarta egy kényszerházassággal megpecsételni a sorsát. Azzal lemondott volna a boldogságról. Így aztán a legnagyobb titokban, még akkor éjjel összecsomagolt és útnak indult. Zsebébe rejtette Tyiktyak varázsló varázsporát, amit útravalóra kapott tőle, azzal a tanáccsal, hogy a kellő időben, tudni fogja mikor és hogyan kell használnia, majd felpattant hűséges lódarázsára és már repültek is világokon át, messze a veszélyt rejtő idegenbe.

Vissza sem nézett szeretett otthonára. Nem akart bele sem gondolni, hogy talán utoljára láthatja imádott szülőföldjét. Hosszú napok teltek el, s ők szünet nélkül repültek, jöhetett eső, vihar vagy égető napsütés, ők csak repültek tovább, nem törődve az időjárás kegyetlen viszontagságaival. Egy reggel aztán, Matyek herceg megálljt parancsolt Dézsinek, hűséges lódarazsának, aki fáradhatatlanul próbált egyre messzebb jutni, hogy így segítse szeretett gazdáját.

- Elég lesz, hó!- kiáltotta - Ideje pihenned, barátom!

Dézsi engedelmeskedett gazdájának, és körültekintően körözni kezdett, hogy biztonságos leszállóhelyet keressen, remélhetőleg egy folyóparton, ahol végre kedvükre ihatnak és hűsölhetnek, ebben a nagy kánikulában. Leszálltak. Csak most vették észre, milyen csodálatos helyre kerültek. A folyó partot, zsenge, harmatos pázsit borította, amit gyönyörű színes virágok tarkítottak. A virágok ereiből, színes pillangók ínycsiklandozó nektárt iszogattak. A madarak éneke kellemesen nyugtatta az átutazó lelkét.

Matyek herceg elégedetten szippantott bele a tiszta levegőbe, kezeit a magasba emelte, s megnyújtóztatta napok óta megmerevedett izmait. Így szólt:

- Menj Dézsi! Falatozgass kedvedre!

Az ám, lódarázs barátjának sem kellett mondania kétszer! Mohón neki esett a legközelebb lévő kék virágnak, majd inni kezdte a tápláló, ízletes nektárt. Matyek sem vesztegette az időt, virágport gyűjtött az útra, zsákjába tette, hogy legyen mit enniük a hosszú úton. Ahogy így gyűjtöget virágról- virágra, egyszer csak megbotlott valamibe! Vagy valakibe? Mert hisz sikoltott az ismeretlen! Lenézett. A magas fűszálak között csodaszép hajzuhatagba burkolózva, két gyönyörű fekete szempár pislogott vissza rá. A herceg még sosem látott ilyen szép teremtést. És az a szépség megszólalt:

- Talán néha hátra is nézhetnél!

- I..i..i..igazad lehet!- dadogta- De hát ki vagy?

- Ki vagyok, ki vagyok?-értetlenkedett az apró leányka- Nem neked illene előbb bemutatkozzál?

Matyek herceg elszégyellte magát. A kezét nyújtotta, hogy felsegítse a gyönyörű leányzót.

- A nevem Matyek, a mityik királyságból.

-Én pedig Anabell, a völgyből.

- Átutazóban?

- Igen. Csak megpihenünk a szitakötőmmel!- mutatott a folyó csillogó színére, ahol egy égszínkék szitakötő enyhítette mohón éppen a szomját - És te?

- Én is csak megpihenek a lódarazsammal! No és hová tartasz?

- Még a világvégénél is messzebbre! - felelte a gyönyörű aranyhajú leány, s sóhaja messze szállt.

- Szomorúnak tűnsz- állapította meg Matyek herceg.

- Üsse kő!- mosolyodott el - És te, hová mész?

- Bármennyire is meglepő, éppen a világvégénél is messzebbre!

- Ez nagyszerű! Talán folytathatnánk együtt az utat!- mosolyodott el Anabell.

Ez ellen Matyek hercegnek sem volt ellenvetése, így legalább nem magányosan kell átszelnie az egész nagyvilágot! Ráadásul ez a csoda szép leány kellemes melegséget ébresztett a szívében, valahányszor ránézett azzal a gyönyörű, fekete szemeivel. Sokat olvasott a szerelemről, amit mindenféle nagy írók írtak, de sosem gondolta, hogy ez ennyire jó érzés! Pedig jaj, de olyan jó, hogy az ember mindig érezni akarja, s azt kívánja, bár csak véget ne érne soha! Még a finom virágporra sem vágyunk annyira, sem az üdítően friss forrás vízre! Anabell szívesen volt Matyek társaságában. Sosem találkozott ilyen kedves fiúval, igaz eddig csak a koboldokat ismerte, nahát azoknál pedig nem is kell kellemetlenebb társaság! De Matyek teljesen elvarázsolta: zsenge rózsa szirmon tálalt elé a mézillatú virágporból, gyöngyvirág kehelyben ízletes nektárt hozott kísérőnek, és még arra is figyelt, hogy egy nefelejcsből összeállított csokrétát eléje helyezzen. Anabell meleg pillantásokkal és elégedett mosollyal fogadta a fiú minden egyes gesztusát. Nem esett nehezére, hiszen a szívét máris kellemes forróság árasztotta el, valahányszor csak reá nézett, vagy csak ha hallhatta a hangját.

Tagadhatatlan: szerelem gyúlt mindkettő szívében. Még beszélgettek egy darabig, aztán Anabell felült az égszínkék szitakötőre, Matyek pedig Dézsi hátára, s tova szálltak az ismeretlenbe, egészen pontosan a Happcián óceán partja felé.

Még ők maguk sem tudták hány nap és hány éjszaka váltotta egymást, mióta ismételten útnak indultak, amikor a herceg hegyezni kezdte a fülét. Bizony már messziről hallani lehetett a tüsszentő bálnák hapcizását, innen kapta a nevét a Happcián Óceán. Dézsi és Miléna, az égszínkék szitakötő, körültekintően ereszkedni kezdtek, s a tengerpart forró homokjára le szálltak.

- Nagyon kimerültek- mondta Anabell.- Vajon találnak folyót a közelben, hogy szomjukat oltsák?

  • Egészen biztosan!-felelte Matyek, s szemével követte a két hűséges állatot, akik az erdő felé vették máris az irányt, víz és ízletes nektár után kutatva. Így folytatta:
  • Végtelen nagy az óceán, nem biztonságos tovább repülnünk! Szereznünk kell egy hajót!
  • Igazad van, Matyek!- mondta Anabell, miközben szemeivel a látóhatárt kémlelte. A víz színén látni lehetett, a napfény vörös érintését... és egy fekete pontot, távol a tengeren.
  • Nézd!- kiáltotta- Vajon nem-e egy hajó?

Matyek is kutatni kezdte az óceánt.

- Az bizony az, drága Anabell!

Az apró leányka szíve nagyot dobbant : " drága Anabell"- csengtek fülébe, újra és újra az ifjú szavai miközben tekintetét leste szünet nélkül.

Matyek herceg nem váratta, hiszen le sem tudta venni róla a szemét!

" Ez már szerelem! Csak ő kell nekem!" - énekelte fejük fölött egy sárgarigó pár, vidáman ide-oda röpdösve, madárnyelven, fület gyönyörködtető dallamokkal. A hajó pedig egyre közeledett a kikötő felé.

Még sohasem láttak ilyen hatalmas vitorlást, ámulva nézték, ahogyan nehézkesen befordult a kikötőbe. Messziről látni lehetett a kapitány élénk színű, díszes egyenruháját, amint távcsövével próbálta felfedezni a partvidéket. A matrózok tisztelegve utat nyitottak elé, hiszen az első lépés a szárazföldre, kit is illethetett volna meg jobban, ha nem a kapitányt? Anabell félt, mi van ha kalózok? Félelmében átkarolta Matyek karját, így kissé megnyugodott. Mellettük, egy manó és egy tündér mellett, hatalmas volt a kapitány. Emberi termetével, félelmetes óriásnak tűnt, de nem futamodhattak meg, meg kellett kérdezniük, nem volt választásuk:

- Üdvözlégy kapitány! Érdeklődnénk, nem-e a világvégére igyekeztek?

A kapitány lenézett, majd így válaszolt.

- Az eszem megáll, micsoda apró népek vagytok?! Mit keresnétek odakinn a végtelen óceánon?! Csak a bolondok keresik a világvégét! Mi bizony nem megyünk olyan veszélyes vidékre!- húzta ki magát dölyfösen.

- És ötleted sincs hogyan juthatnánk el oda?- kérdezte Anabell felbátorodva.

- Nos hát, azt beszélik, hogy a Fekete sziklán túl, amott- s közben kelet felé mutatott- van egy révész, aki a tutaján szállítja át a gonosz lelkeket, hogy azok biztosan az alvilágba jussanak! De ki tudja...- morfondírozott a bajsza alatt- az is lehet, hogy csak mendemonda!

- Mi mindenesetre köszönjük, kapitány!

- Én mondom nektek, csak a bolondok keresik a világvégét! A legjobb lesz, ha elkerülitek! Ám ha nekivágtok, szerencse kísérjen utatokon!- óvva intette őket búcsúzóul.

A két fiatalt azonban, ez sem rettentette el. Barátaik hátára pattantak, és elröpültek kelet irányába megkeresni a révészt. Mire odaértek be is esteledett. Az óceán partját itt koromfekete sziklák szegélyezték, s még mindig hallani lehetett a tüsszentő cápák hapcizását:

- Ezek soha sem alszanak?- jegyezte meg Matyek herceg.

- Valószínű.- felelte Anabell, s azzal leugrott Miléna hátáról- Félelmetes ez a sötétség- suttogta.

- Igen, az. Ráadásul a köd... így sem látni semmit.

Anabell ismét átkarolta Matyek karját. Valóban félelmetes, már-már kísérteties volt a sötétség, ami beborította a vidéket. Különös sóhajok, farkas vonítások keveredtek a tüsszentő bálnák hapcizásával. Hol ezért, hol azért rettentek meg, még sosem jártak ilyen ijesztő helyen. Egyszerre egy lámpást pillantottak meg, ahogyan a fekete ködben tört szemtelenül utat magának, aprócska fényével.

- Ha a révész létezik, ő lehet az!- szólalt meg Matyek, és elindultak a fény irányába. Hangot hallottak, kalapálás vegyült vízloccsanással, amit túlvilági morgó hang kísért. A lámpás tompa fényében, egy csont bőr sovány ember alakja rajzolódott ki. Ritka hosszú haja és szakálla, majdnem a földet verte, rongyos ruhái alól előbukkant sovány lábszára.

- Üdvözlégy jóember!- kiáltott oda Matyek.

A révész felnézett:

- Jóember?- morogta- Itt biza nincs egy sem! Talán az új gonosz lelkek vagytok?

- Gonosz lelkek nem, ámde mi is éppen oda igyekezünk, ahová ők!

A révész beesett szemeivel végig mérte őket:

- Idegenek...- morogta.

- Mennyiért vinnél át minket az Alvilág kapujához?

- Meguntátok az életeteket?- kérdezte értetlenül- Aki egyszer oda belép, soha többé nem jöhet vissza!

- De mi visszajövünk!- felelte Matyek.

- Fiatalság!- motyogta a révész- Nem kell fizetnetek! Éjfélig várunk a gonosz lelkekre, aztán útnak indulunk.

Matyek és Anabell, még sosem láttak gonosz lelkeket. El sem tudták képzelni, hogy nézhetnek ki azok. Ezért aztán kíváncsian várakoztak, miközben Dézsi és Miléna lelkére kötötték, nagyon vigyázzanak egymásra, míg ők visszatérnek, hiszen tovább nem jöhetnek velük, veszélyes lenne...

A szél nyirkos simogatását érezték a bőrükön, s mintha pár fokkal a hőmérséklet is hidegebb lett volna...

- Már jönnek!-suttogta a révész- Ezek ők!

Anabell meg sem mert szólalni, mindketten tudták, ezek csakis a rút lelkek lehetnek, akik még mindig félig emberi, félig másvilági alakjukban sorakoztak, láncra verve, fekete páncélba rejtőzött szellem katonák kíséretében, hogy nehogy megszökjenek. Rettenetesen ijesztőek és csúnyák voltak. A révész pedig, anélkül hogy bármit is mondott volna, leakasztotta a kötelet a cölöpről, majd útra engedte tutaját, bele a sötét óceánba. Félelmetes hullámokon ringatózva haladtak, szerencséjükre a vihar elkerülte őket, de a feketeség és a köd, sehogy sem kívánkozott szűnni. Még a nap ébredése előtt, gyorsulni kezdtek. Anabell rémülten kapaszkodott Matyek hercegbe, de érezni lehetett, hogy ez esetben ő sem nyújthat védelmet. Mintha csak egy óriási vízesés közeledett volna!

- Mi történik?!- kiáltotta Matyek, s minden erejével próbált a tutajba belekapaszkodni, hogy le ne essenek; ám a révész csak nevetett a bajsza alatt.

- Nemsokára meglátjátok a Világ fenekét!- válaszolta, de félelem nem hallatszott ki a hangjából. Ki gondolta volna, hogy a révész már rég csak egy szellem, s nem ember, hogy legyen miért félnie?!

Így aztán az óriási vízesés pillanatok alatt elsodorta őket. Zuhantak valamennyien, a gonosz lelkek is, ámde a két apró fiatal, még ekkor sem engedte el egymást. Senki sem tudta, mennyit zuhantak a végtelen mélybe, egy ideig úgy tűnt soha nem lesz vége. Már-már bele is törődtek a végbe, amikor minden elsötétedett a szemeik előtt, s egy pillanat alatt megszűnt a világ.

Elsőként Matyek herceg tért magához, maga alatt szárazföldet érzett. Széjjel nézett. Sehol sem látta Anabellt, ezért aztán úgy gondolta, elindul és megkeresi, talán tud rajta segíteni. A szíve majd meghasadt, annyira félt nehogy elveszítse...Hát ahogy így keresgél, kerülgeti az emberfeletti sziklákat, egy hatalmas barlang szájat pillant meg, amiből csak úgy csaptak elő a tüzes lángok! A gonosz lelkeket látta előtte sorakozni, s a fekete szellem katonákat, ahogy ostorral kényszerítik őket a bemenetelre. "Az Alvilág kapuja!"- gondolta-" De előbb meg kell keresnem Anabellt!"

Egy ideje már a lány is őt kereste, s szerencsére a hegynek szemközti oldalán, meg is pillantották egymást. A herceg csendre és óvatosságra intette, majd a közelébe osont.

- Annyira örülök, hogy élsz!- suttogta a leány fülébe, legszívesebben megcsókolta volna örömében.

- Én is nagyon örülök neked!- válaszolta ő is, és szíve szerint a nyakába ugrott volna.

Azonban az illem megkívánta, hogy egymástól távol maradjanak.

- Hogyan tovább?- kérdezte Anabell.- A lángok szétperzselhetnek mindkettőnket!

- Ez így van, de neked nem kell jönnöd! Túl veszélyes. Azonban nekem meg kell szereznem a Küklopsz fél szemét!

- Valóban? Nekem is! Hiszen éppen ezért jöttem!- felelte Anabell meglepetten.

Matyek herceg igen elcsodálkozott, majd azt kérdezte:

- Neked miért van szükséged rá?

- Eddig titkoltam előtted, de tündér vagyok, a Tündérkirálynő legkisebb leánya ként, arra kényszerültem volna, hogy hozzámenjek egy szövetség miatt valakihez, akit nem is ismerek! Megszöktem. Azt azonban nem vettem volna a lelkemre, ha ezek a népek miattam elvesznének. Ezért aztán úgy döntöttem, legyőzöm az óriások uralkodóját bármi áron, ha az az életembe is kerül, de akkor sem megyek hozzá olyan valakihez akit nem szeretek!

Matyek herceg azonnal megértette, hogy Anabell az a tündérlány, akit feleségül kellett volna vennie! Hogy miért is menekült előle, hiszen olyan gyönyörű?!- kérdezte magától.

- Tudod Anabell, egy szövetség miatt engem is házasságra akartak kényszeríteni- és abban a pillanatban megfogta a tündérlány kezét, majd mélyen a szemeibe nézett - Nem akartam megnősülni úgy, hogy nem ismertem a szerelmet. Most azonban, hogy megismertelek, megtaláltam a szerelmet is. Tudnom kell, viszont így érzel-e?

Anabell előtt lassan kezdett kitisztulni minden. Vajon éppen anyja választottjával hozta össze a sors? De ki gondolta hogy ilyen bájos, kedves jövendőbelit választott számára? Mit is érez? Lázban ég a lelke, olyan lázban, amit örökké érezni akar az ember!

- Mindent érzek egyszerre, ha a szemembe nézel: boldogságot, biztonságot, békét! Ha mindez a szerelem, ne engedj el soha kérlek! Örökké érezni akarom!-s megcsókolták egymást.

Így, hogy végre egymásra találtak, akár vissza is fordulhattak, hiszen házasságuk meg pecsételhette volna, a mityik manók és a tündérek közötti szövetséget. A szövetség sem garantált azonban győzelmet. A Küklopsz szeme viszont ezt jelentené! Mit is tehetnének? Fegyverük nem volt, de ott volt a varázspor ,Matyek herceg butykosában, amit használhatnak! Mint egy villám, úgy jött a herceg fejébe a felismerés, szinte hallotta Tyiktyak varázsló szavait:" A kellő időben, tudni fogod mire használd!"Biztos volt benne, hogy most jött el az ideje!

A lángoló barlang bejáratához állt, majd minden erejéből elfüttyentette magát, úgy ahogyan egy kutyát kell gazdája lábához invitálni. Na hiszen jött is a három fejű fenevad! Csak úgy futtatott dühében valamennyi orrlikán, s az ugatása még a világ másik végére is áthallatszott! Matyek herceg azonban meg sem mozdult, bátran a szemébe nézett, amikor az lehajolt, hogy az apró teremtményt befalja! Ámde amikor az hatalmasra tátotta a száját, hogy a nagy falat előtt még egy nagy levegőt vegyen, Matyek a varázsport egy szempillantás alatt az arcába szórta, a kutya pedig mind egy szemig felszippantotta. Hát láss csodát! A hatalmas fenevad, hirtelenjében még a manónál is kisebb háromfejű kölyök kutyává zsugorodott, s csaholás helyett azt hajtogatta hajszálvékony hangon: mámmá, mámmá, mámmá! Na hiszen volt nevetés! Matyek és Anabell soha életükben, nem láttak még ilyen vicceset! Még a barlang tüze is kialudt a varázslatnak köszönhetően, így aztán beléptek.

Egy ideig sötét járatokon botorkáltak át, kicsit félve, bizonytalanul, mégiscsak az alvilág ösvényein jártak. Egyszer csak fényt pillantottak meg. Elindultak hát az irányába. Amint óvatosan közelítenek, kirajzolódott egy hatalmas szemgolyó a fényforrásból. Olyan hatalmas volt, hogy Matyeknek mindkét tenyerét használnia kellett, ahhoz hogy butykosába helyezze.

- Hát megvagy végre!- mondta elégedetten, majd sietve elindultak kifelé, a sötét barlangjáratból. De jól is tették! Alighogy kiléptek, máris újra lángok csaptak fel a barlang szájából.

- De most hogyan tovább?- kérdezték egymástól szinte egyszerre, amikor Anabell a lába előtt megpillantott, egy fél dióhéjat. Nem kellett sokat gondolkodnia, máris eszébe ötlött mit kell tennie! Tenyerébe fogta, behunyta szemeit, elmormolt egy varázsigét, és az apró dióhéj, csillogó vitorlássá változott, abban a szent pillanatban! Ők aztán nyomban fel is szálltak, és hagyták magukat sodorni az árral, az ismeretlen folyón, hiszen ez volt az egyetlen kiút erről a helyről. Hinniük kellett a megmenekülésben.

Ez idő alatt a mityik királyságban a manó nép, egyebet sem tett, minthogy minden erejükből a védelem kiépítésében fáradoztak. Éjt nappallá téve dolgoztak, hogy országuk határán hatalmas védőfalat emeljenek, de olyan picikék voltak, hogy a védőfal minden erőfeszítésük ellenére sem nőtt nagyobbra egy hangyavárnál. Hej szomorkodott szegény királyuk, szégyenében legszívesebben a föld alá bujdosott volna népe elől, de ebben a nehéz időben ezt nem engedhette meg magának. Ezért aztán ő maga is a manó nép között fáradozott az építkezésen. Ki tudja hány napja építgették már, amikor szegény apró nép azon veszi észre magát, hogy reng a talpuk alatt a föld! Ámde nem földrengés az ami közeledett! Hatalmas léptekkel jöttek az óriások, élükön a lila fejű, egyszemű Küklopsszal.

  • Jaj, mi lesz velünk?!- sikoltoztak, kiabáltak kétségbeesésükben- Mindjárt eltaposnak valamennyiünket!

Ámde mielőtt az óriás talpak országukat elérték volna, szinte az utolsó pillanatban Matyek herceg érkezett meg, kedvenc lódarazsa hátán, Miléna és Anabell társaságában!

A herceg, egy pillanatra sem tétovázott, így kiáltott magasba emelve a Küklopsz fél szemét, melyben ott rejtőzött minden ereje:

- Megálljatok, eszement népek! Én hordom a Küklopsz erejét! S most rögtön megparancsolom, hogy verjétek bilincsre vezéreteket!

Hát csodák csodája a hatalmas óriások nyomban teljesítették a parancsát, ellenvetés nélkül! No de fogta is a fejét a hatalmas Küklopsz, tehetetlenségében óbégatott, hiszen saját emberei raktak rá béklyót s vetették a Hetyeg hegy legmélyére, ahonnan ki nem jöhet míg világ a világ!

Attól a naptól kezdve pedig, a mityik manóknak soha nem kellett félniük, hiszen nekik volt a leghatalmasabb, legfélelmetesebb hadseregük, egész Meseországban! Az óriások hűen szolgálták és védték jó vezérüket, aki uralta a Küklopsz hiányzó szemét, s vele egyetemben népét, s a Mityik Királyságot.

Anabell és Matyek pedig világraszóló lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, míg meg nem halnak.

Szüleik pedig fél szemmel egymásra kacsintva csak annyit mondtak, hogy ők megmondták!!!!