Holdhercegnő

2019.09.26


Mese szövegének letöltése itt:


Valamikor régen, amikor még az égitestek is valós személyek voltak a Hold beleszeretett egy igazi nimfába. Életében nem látott olyan gyönyörű lányt, hogy is védekezhetett volna az érzései ellen? A nimfa viszonozta az érzelmeit, de mivel a faunfejedelem jegyese volt, nem sok esélyük maradt a boldogságra, néhány lopott találkán kívül. Egy napon aztán a pocakjában kellemesen mozgolódni kezdett valami, vagy valaki? A Hold nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy a szerelme gyermeket vár. Hallani sem akart róla, hogy a faun felesége legyen, mert az idő bizony közeledett... Amikor titokban világra hozta a kislányt, a nimfa a tó tündérét kérte fel keresztanyának, benne bízott a leginkább. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki megvédheti veszély esetén a gyermekét. Márpedig nagy szükség volt a segítségére! Egy áruló holló ugyanis, aki örökké a erdő fölött körözött, meglátta őket, és sietett a fejedelemnek beszámolni a szerelmükről.

Nagy haragra gerjedt a faunfejedelem, még az nap elhurcoltatta a nimfát és egy sötét tömlöcbe vettette, hogy még a Hold fényét se láthassa, soha többé. Szerencsére a kislányról nem tudott, s a tündérnek volt ideje elrejteni őt, mégpedig úgy, hogy nappal őzike bőrbe bújtatta, s csak éjjel nyerhette vissza az emberi alakját. A varázslat mindaddig tartott, amíg bele nem szeret egy herceg és feleségül nem veszi. Ez jelentette az egyetlen biztos védelmet számára.

Így aztán Holdhercegnő nappal őzike képében járta az erdőt, s csak éjjel lehetett emberi alakja, hogy apja szerető holdfényével átkarolhassa és dédelgethesse őt.

A Hold soha többé nem jött le a Földre, szégyellte a tehetetlenségét, hogy képtelen volt megmenteni szerelmét, de a leginkább azért, mert nem akarta bajba sodorni a gyermekét. Hiszen , ha a fejedelem megtudná, hogy gyengéd érzelmek fűzik a kislányhoz, mindjárt gyanakodni kezd, inkább távol maradt, s fentről csodálta minden éjjel, hogyan nő és cseperedik egyetlen gyermeke, aki világra olyan szép volt, mint az anyukája.

Sok év telt el, s az aprócska kislányból gyönyörű kisasszony cseperedett. Holdhercegnő sosem volt szomorú, tündérkeresztanyja szeretettel és gondoskodással nevelte, nem volt gondja soha semmire. Ráadásul nagyon élvezte, hogy nappal őzike ként futkorászhat, legelészhet, éjjel pedig igazi ember lehet. Nagyon kicsike volt, amikor elveszítette a szüleit, nem is emlékezett a fájdalomra. De mindenkinek jobb volt ez így. Neki azért, mert így nem élt benne bosszúvágy, vagy önsajnálat, s így boldog gyermekkora lehetett.

Egy napon a király vadászatot rendezett. Nem ez volt az első alkalom, de a fiának Viktornak bizony ez volt a beavatás. Régi hagyomány szerint egy őzet, vagy egy szarvast kellett leterítenie, hogy igazi vadásszá váljék. Abban az évben igencsak megcsökkent a szarvasok száma, amiről talán a nagy szárazság tehetett, a herceg tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Messze elhagyta a vadászsereget, amikor megpillantotta az őzet. Gyönyörű volt. Fején gyönyörű kéknefelejcs virággal. Még soha nem látott ilyet. Célba vette, de teljesen véletlenül egy száraz ágra lépett, ami elég hangosan megreccsent ahhoz, hogy az őzike meghallja, s mindjárt szélsebesen futni kezdett. A herceg sem tétovázott, lóra pattant és vágtatni kezdett utána. Órákat futottak így a véget nem érő Türkiz erdőben, fáradhatatlanul, mígnem besötétedett. Az őz megállt, s abban a pillanatban, amikor átölelte a Hold fénye átváltozott gyönyörű leánnyá. Viktor döbbenten nézte mi történik, bár az íjja után nyúlt, de most már elő nem vehette. Végül is a szarvas eltűnt.

Holdhercegnő ijedten futott a tóhoz és egy pillanat alatt beleugrott, ahol azon nyomban eltűnt a habok és a tavirózsák között.

  • Keresztanya! Keresztanya!- kiáltott ijedten tündérkeresztanyja után.
  • Jaj kicsim, mi történt? - ölelte át a hercegnőt a tündér.
  • Üldözött valaki! Azt hittem megöl engem!
  • De hát mondtam, hogy ne menj az erdő szélére! Az emberek ott szoktak vadászni, nagyon veszélyes!
  • Ne haragudj, egy fekete madarat követtem, azt mondta ő megmutatja hol van a legzsengébb fű, csak menjek utána.
  • Az a gonosz károgó holló! Hát mindig szerencsétlenséget hozna rád? Sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek, hogy soha ne adj a szavára! Az egy átkozott bajkeverő!Zorgó mindenkire csak a bajt hozza! Azt suttogják az erdei állatok, hogy valamikor igazi boszorkány volt, de egy jótündér végleg madárbőrbe bújtatta! Azóta így próbál ártani mindenkinek, akinek csak tud!

A herceg így hát zsákmány nélkül indult vissza a vadászcsapathoz. Próbálta feldolgozni a látottakat, s a szíve mélyén örült, hogy nem ejtette el azt a szegény őzet, hiszen az egy gyönyörű lány volt! De kinek is beszélhetne róla, és ki is hinne neki? Még bolondnak hinné, a saját apja is! Ámde ahogy teltek a napok, nem tudta őt a fejéből kiverni. Egyfolytában maga előtt látta. A vágy egyre csak emésztette, s bármivel is próbálta elterelni a gondolatait, sehogy nem sikerült.

A szomorúság eluralkodott rajta. Csak a dadusa vette észre egyedül, hogy valami nincs rendben a királyfival.

  • Mi van veled, drágám?- kérdezte.
  • Jaj dadus! Ha elmondanám sem hinnél nekem!- sóhajtotta a királyfi.
  • Azért csak mondd el, kedvesem- biztatgatta tovább a dadus.

A királyfi sem bánta, hogy végre elmondhatja valakinek, azt remélte, ha nem is oldja meg a helyzetét, legalább megkönnyebbül kicsit. Amikor elmesélte mi is történt a vadászaton, még ő is meglepődött, hogy a dadus egyáltalán nem csodálkozott, minden szavát elhitte.

  • Ő bizony Holdhercegnő!
  • Mit beszélsz dadus?
  • Régi legenda az ő története! Egy nimfa és a Hold szerelméből született. Senki sem látta még. A tó tündére óvja, és bár halandó, addig míg a varázslat rajta van, nem öregszik.
  • Varázslat? Milyen varázslat?
  • Nappal mindig őzike képében jár, egészen addig míg bele nem szeret valakibe és férjhez nem megy...
  • Nahát! - csodálkozott a királyfi- Akkor nem vagyok őrült?
  • Nem bizony!- mosolygott a dadus.

A királyfi mindjárt felpattant és átölelte a drága asszonyt, még felemelte és meg is pörgette mindjárt! Azonnal szedelőzködni kezdett, s most , hogy már tudta, hogy nem képzelődött, elindult megkeresni Holdhercegnőt. A szerelem, amit érzett egy percig sem hagyta késlekedni. Amikor az erdőbe ért próbálta vissza idézni a vadászaton mi is történt, merre indulhatott. De annyira egyforma volt minden: a fák, a bokrok, hogy nem igazán tudta hol kezdje a keresést.

  • Kááár, kááár!- törte meg a csendet egy holló. A királyfi ránézett.
  • Mit akarsz te madár?
  • Hát csak segítenék, elég bizonytalannak látszol.
  • Tudod rossz érzésem van a fajtádtól, még a színed sem jó!- mondta a herceg.
  • Kedvesebb is lehetnél!- förmedt rá Zorgó- Én segítséget kínálok, te pedig sértegetsz?
  • Bocsáss meg, igazad van. Én egy lányt keresek. Úgy tudom a tó tündére vigyáz rá.
  • Hát én több száz éve itt lakom, de semmilyen lányt nem láttam az erdőben. A tó tündérét viszont ismerem.
  • Nekem az is jó, ha elvezetsz hozzá.
  • Mutathatom az utat, de mit adsz te cserébe?
  • Bármit, amit kérsz!
  • Talán meg is csókolnál?
  • Ha nagyon muszáj..- felelte kissé fanyalogva a herceg.

Azzal Zorgó felrepült és mutatta az utat. Több órán át haladtak, mire végre látszani kezdett a tó. A holló valamiért nem mert a közelébe menni, leszállt a herceg vállára és azt mondta:

  • Innen már tudod az utat! Én segítettem, most rajtad a sor. Kérem a jussomat!

A herceg fanyalogva ugyan, de megcsókolta az otromba csőrét. Akkor nézett nagyot, amikor a csúf fekete varjú egy még csúnyább boszorkánnyá változott! Lett ott olyan szélvihar, hogy majdhogynem magával ragadta! Zorgó gonosz kacajjal a tollaiból átváltozott seprűjén messze elrepült.

  • Köszönöm királyfi! - kiáltozta, s a herceg mielőtt magához tért azt érezte, hogy a lova nem mozdul, aztán a lábai, a törzse, a keze.... Sóbálvánnyá változott ott helyben szegény..

Beesteledett. Holdhercegnő minden egyes estén, amire feljött a Hold, ide jött tündérkeresztanyja otthonához. De ez az este nem olyan volt, mint az eddigiek. Mindenki észre vette a hirtelen támadt szélvihart, s az állatok azt beszélték, hogy ez csakis azt jelenthette, hogy Zorgó visszanyerte a varázserejét. És akkor meglátta a herceget, vagyis ami maradt belőle. Ijedten ismerte fel.

Még mielőtt gondolt volna kettőt, tündérkeresztanyja már ott volt mellette.

  • Ő az aki üldözött.- mondta Holdhercegnő.
  • És aki felszabadította Zorgót!- folytatta a tündér. - Azt hiszem téged keresett.
  • Hát nem felejtett el? És ez lett a végzete...
  • Talán még nem késő, talán még megmentheted!
  • Én?! - nézett a tündérre meglepetten.
  • Reggelig van idő visszafordítani a varázslatot, ám résen kell lennünk. Csak olyan valaki mentheti meg a herceget , aki szerelmes belé.
  • Mit jelent szerelmesnek lenni?- kérdezte kíváncsian a lány.
  • Hát, amikor szerelmes vagy, akkor csak ő rá gondolsz éjjel és nappal. Állandóan boldoggá akarod tenni, és jobban szereted, mint önmagadat... Vágysz rá, hogy lásd, hogy öleld, hogy csókold...
  • Én egyfolytában rá gondoltam azóta, hogy láttam. És most nagyon fáj a szívem, hogy így kell látnom, élettelenül. Vajon én szerelmes vagyok?
  • Az a sejtésem, hogy igen! Nos hát, akkor nincs is egyéb dolgod, mint megcsókolni őt!
  • Ennyire egyszerű?
  • Úgy ám! Ennyire, kedvesem.

Holdhercegnő mindjárt felmászott a lóra, a herceg elé ült és megcsókolta. Az első pillanatban még semmi sem történt, meg is ijedt. De aztán megmozdult a szeme, a szája és mosolyogni kezdett, aztán szépen lassan, ahogyan a jég olvadni kezd, úgy költözött belé ismét az élet:

  • Megismételnéd?- kérdezte, amint hang jött ki az ajkán.

A lány elnevette magát, de nevetett még a tündérkeresztanyja is.

  • Sikerült!- ujjongott Holdhercegnő..
  • Úgy van!- mondta a tündér. - Azt hiszem Zorgó ebben a pillanatban néz nagyot, mert arra nem számított, hogy az erdőben van egy olyan lány, aki ráadásul még szereti is a herceget! És ami még jobb, végre levehetem rólad a varázslatot. Szabad vagy kincsem, nem kell többé az őzike bőrébe bújj!
  • Köszönöm keresztanya! Szívből köszönöm!

Azzal a királyfi és Holdhercegnő elbúcsúztak, majd hazaindultak. Otthon világra szóló lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak. Zorgó pedig bosszúsan számolja a napokat, és száll egyik ágról a másik ágra, magokat rágcsálva, várva a királyfit, aki végre megcsókolja...