Erdő apó bánata

2019.02.09



Egyszer volt, hol nem volt még a szivárványon innen és a játszótéren túl, volt egyszer egy csodálatos óvoda, amit Zöld óvodának hívtak. Ez az óvoda, nem akármilyen volt, már csak azért sem, mert a gyerekek, akik idejártak kivételesen ügyesek voltak, szerették és óvták a környezetüket. Sosem dobták el a szemetet, de ha mégis, a neki megfelelő kukába: üveget az üveggyűjtőbe, papírt a papírgyűjtőbe, műanyagot pedig a műanyaggyűjtőbe, hogy minden újrahasznosítható legyen. Sokat segített ebben a kukatündér társasjáték, szívesen játszották ezt az óvodában. Óvónéni nagyon büszke volt kicsi csapatára, ezért el is határozta, hogy meglepi őket egy igazi természetjáró kirándulással. Volt is nagy öröm a Zöld óvodában! A gyerekek ujjongtak, ugrándoztak a hír hallatán, de Katinka talán még a többieknél is boldogabb volt. Végre elmehet egy igazi erdőbe!- gondolta. Talán még manókkal és tündérekkel is találkozhat!Annyira izgatott volt, hiszen olyan régen elképzelte már az első nagy találkozást egy igazi mesefigurával!Másoknak, nem igazán szeretett beszélni erről, mert ha mégis beszélt csak kinevették, vagy kicsúfolták:

  • Ugyan már! Nevette Karcsi is- Manók és tündérek, nem is léteznek!

Katinka ilyenkor nagyon szégyellte magát, de a szíve mindig is azt súgta, hogy igenis léteznek.

Az egész csapat izgatottan készülődött a nagy napra, ami bár nagyon lassan, de elérkezett. Az autóbusz az óvoda előtt várta őket. Egy órás út után, megérkeztek az erdő szélére.

Mindannyian kiszálltak, megfogta mindenki a párja kezét, és szépen sorban elindultak óvónéni után az erdőbe. A gyerekek ámulva nézték a magas fákat, amelyek olyan hatalmasnak tűntek egy óvodás számára. Óvónéni nagyon sok új és érdekes dolgot mesélt a fákról, az évgyűrűkről és a fák mohás északi oldaláról. Ezután a növényzetet és a bokrokat vették szemügyre: a szamócát, a vadrózsát, a galagonyát. Nemsokára találtak egy óriási szederbokrot telis- tele finom, érett, lédús szederrel.

Az óvodások boldogan lakmároztak belőle. Nagy élmény volt számukra, a mókusok jelenléte, hogy magvakat keresgélve ugrándoztak le s fel a fáról. De voltak itt gyönyörű madarak is, mint például a harkály, vagy a szajkó. Péter valami szúrósra lépett és felkiáltott:

  • Jaj a lábam!

Óvónéni azonnal odafutott, de a bűnös nem volt más, mint egy aranyos kis sündisznó. Szerencsére Péter sérülése nem volt komoly, s már ő is csak nevetett az egészen. Óvónéni mesélt arról is, hogy az ember hogyan segíthet az állatokon. Találtak is néhány madár és őzetetőt. Télen, amikor az állatok nehezen találnak élelmet az erdészek eleséget raknak ezekbe az etetőkbe, amit az állatok örömmel fogyasztanak. Nemsokára egy patakhoz értek. A patakban gyönyörű, tiszta víz csobogott. Körülötte erdei ibolya illatozott, arrább nagyon szép saspáfrányok. Marcellka fehér pöttyös, piros gombát fedezett fel a puha avarban:

  • Óvónéni, tessék nézni milyen szép színű gombát találtam!- kiáltotta oda óvónéninek.

  • Csak meg ne fogd!- jött a válasz- Az bizony légyölő galóca, a legyeknek halálos méreg, de az ember is nagyon beteg lehet tőle! Ha megfogtad, azonnal moss kezet!

Elérkezett az uzsonna ideje. Nem csak Marcellka, mindenki kezet mosott a patak vizében, majd leültek uzsonnázni. A kis hátizsákokból előkerültek a finomságok, amelyeket az anyukák csomagoltak gyermekeiknek. Lakmároztak is valamennyien, annyira megéheztek az út során, hogy nem győztek jóllakni.

Katinka is jóllakottan dőlt neki egy fiatal bükkfának. Elégedetten sóhajtozott, amikor az áfonyabokor mögött egy aprócska manót pillantott meg. Meglepődött. Összeráncolta a szemöldökét, szétnézett, hogy talán valaki más is látja, de a társai oda sem figyeltek.

  • Biztosan képzelődök- suttogta.

Még egyszer odanézett. Hát láss csodát, a manó most is a fa mögül kukucskált, de most még intett is neki, hogy kövesse. Katinka pedig követte is. Igaz tudta ő, hogy akár el is tévedhet és nem szabadna elhagynia a többieket, de egy igazi manónak mégsem mondhatott nemet. Szólni pedig nem mert senkinek, nehogy elijessze a kicsi lényt. Odasétált hát a fához.

- Psszt!, s a manó nem is mondott egyebet, csak megfogta a kislány kezét, s húzta maga után. Katinka nem félt, csak mentek és mentek a patak mentén, egyre beljebb az erdőbe, amikor megérkeztek egy igazi manófalucskába. A manók szép kis gombaházakban éltek, nem pedig üregekben, vagy faodvakban, ahogy azt Katinka addig hitte. Próbáltak úgy élni, hogy az emberek ne nagyon vegyék észre őket, ezért ha mégis arra tévedt valaki, láthatatlanná varázsolták az egész falut. Most azonban emberi segítségre volt szükségük. Útnak eresztettek hát egy képviselőt, nevezetesen Árpi manót, hogy találjon egy embert, aki igazán hisz bennük és segíteni tudna rajtuk. Így találta meg Árpi manó Katinkát. S honnan tudta, hogy Katinka igazán hisz a manókban? Hát onnan, hogy meglátta őt. Úgy van ez, mint a tündérekkel. Csak az látja őket, aki hisz bennük. A manók, amikor megérkeztek a falucskába, mindjárt körbe vették Katinkát, és kíváncsian nézegették, mintha még sosem láttak volna emberkét. Valószínűleg ez így is volt. Mindeközben a saját nyelvükön motyorogtak össze- vissza, akár a madárkák, amikor tízen próbálnak egyszerre csiripelni. Egyszer csak egy nagyon öreg manó lépett elő a tömegből, aki olyan öreg volt már, hogy a szakálla, nem hogy a földet verte, de nagy részét a karjára tekerve hordozta:

  • Isten hozott nálunk!- szólalt meg ember nyelven.- Azért szerettük volna, hogy eljöjj ide, hogy segíts nekünk! A mi apánk, uralkodónk Erdő apó, belebetegedett a bánatába, ha ő beteg lassan mi is manók megbetegszünk. De megbetegszenek a fák, az erdő állatai is, ha meg nem gyógyul.

Katinka nem tudta elképzelni, mi lehet az a bánat, amibe Erdő apó belebetegedett. Megkérte hát a manókat, hogy vezessék hozzá, hiszen ahhoz, hogy segíteni tudjon tudnia kell, a betegség okát. A manók Erdő apó elé vezették, aki nem volt más, mint egy nagyon öreg, hatalmas tölgy. Katinka látott már szomorú fűzfát, de szomorú tölgyfát még soha. Erdő apó nem csak az orrát lógatta, törzse meggörnyedt, karjai erőtlenül a földön hevertek, a szemeit pedig már alig tudta kinyitni szegény.

  • Szerbusz Erdő apó!- üdvözölte Katinka- Elmondod nekem, mi okozta a bánatodat?Ha segíthetek csak mond meg, én segítek szívesen!

Erdő apó továbbra is csak sóhajtozott nagyokat:

  • Nagy az én fájdalmam, nagy az én szomorúságom! Te nemes lelkű kislány vagy, éppen olyan emberke, aki segíthet! Az én szomorúságomat az emberek okozzák, de csak az emberek enyhíthetik. Hallom a fák jajgatását, érzem a fák fájdalmát! Az erdők csak fogyatkoznak, az emberek sok fát kivágnak és, senki nem tesz ellene.

  • A manók biztosak abban, hogy mi emberek tudunk segíteni. Így van- e mond?

  • A manók bizony jól gondolják!- mormogta Erdő apó.

  • Akkor mond meg mit tegyünk?- kérte Katinka.

  • Ültessen minden gyerek egy- egy fát, bárhol is éljen a világon! Olyan sok gyerek él a Földön, hogy így egész erdősségek születhetnek újjá. Ez lehetne gyógyír minden fájdalmamra, szomorúságomra.

Katinka megígérte Erdő apónak és a manóknak, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Elbúcsúzott hát, és visszaindult a patak mentén a társaihoz. Óvónéni ebben a pillanatban vette észre az eltűnését, de még mielőtt megijedt volna, a kislány már elő is került.

  • Óvónéni, óvónéni!- kiáltott Katinka- Van egy nagyszerű ötletem! Mi lenne, ha a mi óvodánkba minden gyerek ültetne egy saját fát?! Akinek nincs saját kertje, az ültethetne az óvoda udvarán!

  • Nahát, ez igazán szép gondolat Katinka!- dicsérte meg óvónéni.

Ezért aztán úgy történt, hogy a Zöld óvoda óvodásai elültették ki- ki a maga fácskáját, és Erdő apó fájdalmai pedig lassan enyhülni kezdtek. Úgy kapott új erőre, ahogy a kis facsemeték növekedtek, gyarapodtak. Katinka a manókról soha nem beszélt senkinek. A legfontosabb az volt, hogy ő tudta, hogy igenis léteznek. Miért is számítana, hogy mások mit hisznek?

És te elültetted-e a saját kis fádat? Ha nem, hát akkor épp itt az ideje!