Engedd el a múltat

2018.07.27

    Marianna, úgy suhant karcsú termetével át a réten, mint a könnyű szellő. A vágyakozás, ami belülről hajtotta már- már szárnyakat adott törékeny testének. Ajkai kívánták ajkait, keze vágyott megérinteni őt, teste érezni akarta teste melegét, hát miért is ne rohanna, sietne a boldogság karjaiba?

Lábai még mindig sebesen haladtak előre. Az elé bukkanó szikla darabok sem akadályozták őt, pedig már rég az erdőben járt. Hisz ismerte e táj minden rezdü-sét, minden élőlényét, itt lelt menedéket alig öt évesen a törökök elől, és itt talált rá szerelmére is.

Megpillantotta. Szíve hevesen verni kezdett és sietve omlott a férfi karjaiba. Így már két szív dobogott hevesen vágytól égő hangon...

- Édes szerelmem!- csókolta ajkait- Mily hosszú volt az éj, nélküled!

- S nekem a vágynál is sokkal nehezebb, ha nem lehetsz enyém. Meghalok nél-küled!

- Tied vagyok! Hát nem érzed, édesem?- felelte a lány, s szomjasan csókolta kedvesét tovább, szünet nélkül, nem akarva elengedni őt. Lábai megremegtek, de olyan kellemes volt ez a gyengeség. Eddig ismeretlen volt számára ez az ér-zés, mégis oly biztosan tudta: kívánja őt. A férfi is érezte minden vágyódását, s ő is épp oly hevesen akarta. Még soha ilyen erővel nőt nem szeretett. Magába szívta bőrének illatát, ajkai édeskés ízét. Gyengéden végig simította haját, rózsa illatú nyakát... majd csókkal illette bársony kebleit. Szerelemtől meg részegülve omlottak le a fűbe.

- Emilian- suttogta a lány- a tied akarok lenni...

- Hisz én is csak erre vágyom, mióta megláttam smaragd zöld szemeid. - végig simította vékonyka karját érzékien, csókkal fejezve be érintése útját- Jöjj velem ma éjjel! Beszéltem a pappal, összead, ha te is úgy akarod.

- Ígérem itt leszek, de ne hagy most érintésed nélkül! Csak szeress engem, és ne mondj semmit sem ...

- Szeretlek téged Marianna, az életemnél is jobban szeretlek...

Emilian is remegett minden porcikájában. Még sosem ízlelt ilyen édes ajkakat, még sosem érintett ilyen gyönyörűséges testet. Kezével finoman barangolta át e kívánatos nő, minden egyes rejtett titkait. Marianna selymes tapintású lábaival finoman tapadt csípőjéhez, hogy ellenállni már nem tudott, s áhított kéjjel vá-gyakozva, forró ölelések lüktető mámorában lettek ott egymáséi, azon a szent helyen.

- Szeretlek.- suttogta Emilian- Ha fájni tud a szerelem, hát én úgy szeretlek. Te egyetlen nőcském! Míg világ a világ, magamnak akarlak!- átkarolta, s mézédes mosolyával, újra megdobbantotta szerelmesen, kedvese szívét.

- A tied vagyok.- bújt ölelő karjaiba - Ma éjjeltől örökké!

Ajkuk újra egybeolvadt, s boldogan ízlelték a napfény ízével vegyült szerel-mes csókokat.

A szorosból már messzire látszott a vár, Drakula vára. Marianna szülei nem sze-rették, ha ilyen messze elbarangolt. Sokat meséltek Vladról, aki minden hetedik évben ki lép sírjából és eljön ide, hogy magával vigye a falu legszebb hajadon-ját, majd véréből újra erőre kapva, járja három éjen át a környéket, szedve áldo-zatait. Ám a fiatalok mit sem törődtek efféle mesékkel, így ő sem, csak szerel-mére tudott gondolni, s bátran vágott neki alkonyatkor az erdő sűrűjének.

Lábai fáradhatatlanul vitték előre az ismert járáson, a köd is leszállt beborítani esti leplével a vidéket. Ám a lány csak ment szívében az elmúlt nap eseményei-nek a hatása alatt. Maga előtt most is látta Emiliant, magán érezte keze érinté-sét, csókjai ízét... Hát kell-e több egy szerelmes nőnek, hogy bármit megte-gyen? És akkor az est homályában egy férfi alakja rajzolódott ki:

- Emilian!- kiáltotta, rohant örömmel karjaiba.

- Hát itt vagy szerelmem?!

Ajkuk egybe forrt, szerették volna, ha örökké tartana ez a pillanat. Ám mulandó minden, így folytatni kellett útjukat.

- Mennünk kell. Jónás atya a vár kápolnájában vár.

- Menjünk.- felelte a lány.

Megfogták egymás kezét és elindultak. Szívük tele volt reménységgel, a közös jövőjük küszöbén. Már csak az esküvő hiányzott, hogy igazán egymáséi legye-nek, s hogy szüleik többé ne tudják tiltani egymás iránt érzett szerelmüket. Mert akiket Isten összead, ember szét nem választhatja...

Telihold volt, s ők tovább haladtak a tompa fényben a vár felé. Körben különös hangok hallatták magukat, az est hangjai, amelyeket eddig is ismertek, mégis más volt, mint az ezelőtti éjszakákon. Bagoly huhogás, s néha már kísérteties suttogások vegyültek farkasvonítással keveredve. Marianna biztos volt benne, hogy a suttogó hangok neki szólnak. Jöjj velem!- hangzott jobb oldalról - Jöjj velem!- ismételgette bal oldalról is. Összerezzent. Nem szólt, remélte mindez csupán a képzelete játéka, melyet a félelem vezet.

- A farkasok, ma éjjel nagyon nyugtalanok.- mondta Emilian- De kérlek, ne félj kedvesem, nem merészkednek a falu közelébe ebben az időszakban.

Mariana próbálta elhessegetni félelmeit, ám abban a pillanatban meg is torpant, úgy érezte, mintha valaki szélsebesen elsuhant volna mellette, miközben végig érintette a haját. Ez biztosan nem vízió! Gyomra összeszorult, a szíve zakatolni kezdett:

- Te is érezted?- bújt a férfihoz, átkarolva karját, mindkét kezével.

- Ne félj kedvesem, ez is csak egy olyan éjszaka, mint a többi. Nem kell sem-mitől sem tartanod.

- Úgy éreztem, mintha valaki megérintette volna a hajamat.- folytatta remegő hangon, s még szorosabban karolta karját.

Emilian széjjel nézett, szemügyre vette a lány angyal göndör fürtjeit, de nem látott mást, csak a holdfény ragyogása érintette, ezt a csillogó gyönyörűséget.

- Senkit sem látok, nyugodj meg kedvesem!

A lány azonban hitt a megérzéseiben, és ő nagyon rosszat érzett.

  • Mindjárt megérkezünk.- nyugtatta tovább.

Egy pillanatra elhallgattak a hangok, csak egy varjú károgott valahol messze, de ez a síri csend a maga eredetiségével, még félelmetesebb volt. Marianna a holdra nézett, amit fekete fellegek kezdtek bekeríteni.

  • Nézd!- mutatta kedvesének- Mindjárt beborít mindent a sötétség!

A nyári éjjelek langyos, harmatízű illata most semmissé lett. Hideg volt, betege-sen keserű volt a levegő, mint az elhanyagolt temetők illata, szerte burjánzó vad zöld füvek rabságában.

Már itt is vagyunk!- biztatta lelkesen a lányt, amikor a várhoz felvezető lép-csőkhöz értek.- Mit nekünk sötétség!

Megfogta aprócska kezeit s már indult felfelé, amikor valaki, vagy valami egy szempillantás alatt elragadta karjaiból kedvesét. A testén döbbenet futott végig. Egy pillanatra meg hűlt ereiben a vér. Hiszen alig pár méterre tőle, ott állt egy vérszomjtól vicsorgó, sasorrú szörnyeteg, szerelme törékeny nyakába mélyeszt-ve halált hozó fogait... A lány teste erejét vesztve esett le a földre. Még utoljára Emilianra nézett, segítségért kiáltó tekintettel, mígnem egyszer csak megszűnt szemeinek élettel teli ragyogása.

A szél a szemébe fújta angyal göndör haját, ám többé meg se rezzent, mozdu-latlanul meredt a semmibe. Emilian elsápadt, és a fájdalomból hatalmas düh borította el egész lényét. Ordítva rontott a gyilkos szörnyetegre, aki tágra nyílt fekete pupillákkal, fenyegetően vicsorgott vissza reá. Nevetett. Kezét maga elé tartva hagyta saját erejétől elesni a bosszúra éhes férfit, aki hatalmas erővel egy nagy sziklának vágódott, azonban mire enyhe eszméletvesztéséből feltápászko-dott, a szörny eltűnt.

Már a levegő sem volt hideg, s a csend sem volt kísérteties. Ám valami sokkal kegyetlenebb maradt a lépcsők lábainál, szerelme élettelen teste...

Elkeseredetten vánszorgott oda mellé, gyűlölte magát a tehetetlenségéért, majd térdeire zuhant, s karjaiba véve az élettelen nőt, fájdalmas zokogással búcsúzott, mély gyásszal szívében, az egyetlen nőtől, akit az életénél is jobban szeretett...

Barcaság Erdély egyik leggyönyörűbb vidéke. A Székelyföld délnyugati ré-széhez, egészen pontosan Háromszékhez csatlakozik, ez a természeti szépsé-gekben bővelkedő csoda, amely a Brassóhoz tartozó szász, magyar és román falvakat foglalja magába. Délen és délnyugaton az erdélyi Kárpátok hatalmas láncolata öleli, keleten az Olt folyó határolja el Fekete hegytől és Háromszéktől. Az itt élő magyarok székelyeknek vallják magukat, a székelyek viszont csán-góknak nevezik őket. Rossz időkben a szász polgárság elnyomása alatt kellett éljenek, feles béreket vállalva magukra.

Századokon át, ez a térség volt a legalkalmasabb a hadseregek összetűzésére. Az itt élő magyarok a Kárpátok déli szorosait védelmezték. Mátyás király kegyeltjei ként éltek. Barcaság magyar lakóit az ország nemesei közzé számítot-ták. Ezért épültek itt védelmező várak, többek között Törcsvár vára, amit a törö-kök idejében a német lovagrend tagjai alapoztak meg. A faluban, alig két ma-gyar család élt, többségében románok és szászok lakták. Mátyás király halála után, Ulászló rendeletére leigázták őket: javaikat, erdőségeiket elvették jobbágy sorsba taszítva őket.

A nyarak mese szépek ezen a vidéken, a telek pedig nagyon hosszúak és na-gyon hidegek. Az emberek esténként legendákat szőnek, III. Vlad rémtetteiről, amit életében és holta után vitt véghez, rettegést szítva az emberek lelkében.

Egyesek úgy beszélik, hogy a gróf minden hetedik évben kikel sírjából, és áldo-zatokat keres, mások szerint soha vissza sem megy sírjába, örökké a vár rejtett járataiban, szobáiban tartózkodik, ahová nem juthat be napfény, s csak akkor jön elő, amikor öngyilkos felesége utáni vágya elviselhetetlenné válik. Olyankor pedig fiatal nőkre támad, hogy másoknak is át kelljen élniük az ő so-ha nem szűnő fájdalmát. Így aztán, évente egy alkalommal a pap sorra szenteli a házakat, kiváltképp a lányos házak falait, hogy ezzel is védelmezze a benne la-kókat.

Takaros nádfedeles házban élt itt egy magyar házaspár, egyetlen szem leá-nyukkal Mariannával. A két öreg éjt nappallá téve dolgozott a mindennapi be-tevő megszerzéséért. Késői gyermek lévén, kicsit el is kényeztették a lányukat, de hát mit is tehettek, ő volt a mindenük, ezen a kegyetlen világon.

- Vajon hol csatangol megint az a léány?- kérdezte az apja.

- Hát az erdőben, ott leli boldogságát minden áldott nap!

Abban a pillanatban, egy karcsú, törékeny leány lépett be az alacsony mennye-zetű házba. Könnyű lenge ruháján áttört a nap fénye, kirajzolva nőies alakját:

- Édesanyám, édesapám! Isten áldja meg magukat!- söpört végig az apró konyhán Mariana, amint megérkezett.

- Hát megjöttél? Mit csináltál egész álló nap az erdőben?- fogadta az apja.

- Nem is tudom, csak- s körbe forgott nevetve, mintha dallamra táncolt volna- Csak néztem a magasba nyúló sziklák mosolyát, hallgattam a kristálytiszta pa-tak nevetését, és a nap fényében ragyogó szitakötőkkel táncoltam át, a virágok-kal beborított mezőt, apró madarak énekére.

- Nahát!- morgolódott az apja- Kinek kell majd ez a léány! Egy asszony a fakanálban gyönyörködjön, a patakrúl pedig csak a mosás jusson az eszibe!

- Ne légy olyan szigorú apám...- ölelte át a nyakát hízelkedve., nem ered-ménytelenül, hiszen bajsza alatt máris megjelent egy apró mosoly.

- Na jól van no!-enyhült meg az öreg- De aztán irány segíteni anyádnak seb-tibe!

Marianna szívesen segített a házi munkában, hiszen jó szülei így is olyan sokat megengedtek neki, féltették szerették. Sürgött, forgott, serénykedett, ámde a gondolatai csak az erdőben történteken kavarogtak. Végig súrolta a verandát, s felkapta az aznapi szennyest, hogy a pataknál mindet kimossa. Alig várom az estét!- sóhajtozott.

Maga előtt látta szerelme éjfekete szemeit, fekete csillogó haját, és legszíve-sebben világgá kürtölte volna, hogy szereti. Még az ő szülei csak bele is törőd-tek volna, de Emiliané... neki már kiszemelt menyasszonya volt, soha nem fo-gadták volna el a szerelmüket. Hisz ő csak egy szegény székely lány, a jobbágy sorból, vagyona pedig semmi.

- Mi lesz ezzel a lánnyal?- sóhajtozott még mindig az öreg- A vele egyidősek, már mind férjhez mentek.

- Tudja maga azt nagyon jól, nem ilyen sorsra született! Míg jó királyunk élt, taníttathattuk és élhettünk urasan. Most meg válogat.

- Meghalt Mátyás király, oda az igazság!

- Nincs jövője már a mi népünknek...

A két öreg, még ezekben a rossz időkben is megértette egymást. Szeretettel és türelemmel voltak egymás dolgai iránt, elfogadva nehéz sorsukat. Egyetlen céljuk leányuk boldogsága, s amikor őt nevetni látták, az ő szívük is boldogan nevetett. Beesteledett.

- Az atya, ma végig járta a falut, megszentelte a házakat.

- Az jó, asszony, az jó.

A feleség takarosan megterített, az asztal közepébe helyezte a málét, akkorra már Marianna is megérkezett.

- Mindent kimostam édesanyám!

Az jó lányom, most ülj le és egyél. Ám mielőtt nekifognánk, imádkozzunk.

Megfogták egymás kezét, behunyták szemeiket, és imádkoztak.

A fekete fellegek lassan szerte foszlottak, utat engedve a telihold ezüstös fényé-nek. Langyos szellő simította végig a fák leveleit, s kisvártatva meg jelent a hegy mögött felkelő nap fénye.

Emilian még mindig karjaiban tartotta szerelme élettelen testét, könnyeivel áztatva alabástrom fehér bőrét. Hiányzott a lány melegsége. Úgy hitte ez az ami a leginkább hiányzik.

Nem tudni hány órán át siratta kedvesét, de hajnalra, úgy érezte belefáradt a fáj-dalomba, a megbocsáthatatlan önvádaskodásba. Fejében csak úgy kavarogtak a képek, újra és újra átélte azt a rettenetes gyilkos pillanatot...

Valami történt, gondolta, mert a bőre a felkelő nap érintésétől csak úgy égett. A tudata is kezdett elborulni, a teste mintha önálló életet akarna: erei megfeszül-tek, izmai fájdalmas összehúzódásba kezdtek, olyannyira hogy ordított és fet-rengett a vértől áztatott földön kedvese teteme mellett.

- Mi történik velem?!- kiáltotta- Mi történik velem?!

Azonban senki sem válaszolt.

A kezére nézett egy pillanatra, és akkor látta meg először a szörnyeteg fogainak nyomát...Nem is vette észre, amikor belé mart. A seb azonban kétségtelenül ott ékeskedett kézfején. Akkor már tudta, hogy számára itt és most, meghalt a világ, mert e pillanatban vámpírrá változik...Pár perc után már jobban volt, de rémület járta át az egész testét. El kell tűnnöm innen, suttogta, de hová, merre? Még egyszer a lány arcára nézett, a leggyönyörűbb arcra, amit valaha is látott... Mélyen az emlékeibe akarta vésni, hogy soha el ne feledje, a halhatatlanság ke-serű magányában. A mesék tehát, amelyeken felnőtt mégis igazak... Bevetette magát az erdő rengetegjébe, hogy elrejtőzzön a sötét sziklák barlangjai közé.