Béla és Milota - ősi magyar monda -

2019.06.18



Valamikor régen, őseink idején,

Játszódik az éppen előadott regém.

Mikor még nagy szó volt a kard és a becsület,

S katona a népéért, mit kellett mindent megtett.


Ott hol a Tisza és a Borzsa folyó találkozott,

Egy nagy, tekintélyes, erős földvár állott.

Borzsovának vára ezekben az időkben,

Vármegye és esperesség központja volt egyben.


Őseink a besenyők támadásától tartva,

898-ban indultak nagy útra.

Mikor aztán Galicia határához értek,

Áthaladni engedélyt a fejedelemtől kértek.


Hosszas alkudozás vette a kezdetét,

Mire az esztendő elhozta a telét.

El nem indulhattak a hideg időben,

Ezért tábort vertek, s maradtak itt helyben.


A halicsi fejedelem, ki itt uralkodott,

A magyar haragjától mindig nagyon tartott.

Éppen ezért, hogy a bizalmát mutassa,

Addig saját lányát túsznak nekik adta.



Árpád vezér fia, Béla mikor látta,

Azon nyomban beleszeretett Milotába.

Béla megbízható, hűséges fiú volt.

Daliás, és erős, mindig bátran harcolt.


Bár a másik nyelvén egyikük sem értett.

A lány a szemeibe szerelmesen nézett.

Nem is kellettek ide értő szavak,

A szerető szívek, így is mindent tudtak.


Ja de a szerelem, míg ma csodás érzés,

Másnap már fájdalom vagy gonosz cselszövés!

Hiszen ez a szép lány biz' másnak jegyese,

Apja az ő kezét régen elígérte!


Boldog órákat tölthettek itt együtt,

Mégis oly rövid lehetett a szerelmük.

Álmos megpillantotta az áhított földet,

S várakozás nélkül indulniuk kellett.


A két szerelmesnek el kellett válnia,

Szívük majd meghasadt titkolt bánatukba!

Búcsúzóul nem engedhettek a vágynak,

Csak egy kézszorítást tehettek egymásnak.


Hej sírt a leányka, de Béla is titokban!

Nem volt vigasztalás kínzó fájdalmukban.

S mire ők elértek a Latorca partjára,

Milota már ott volt Borzsova várába.


Mert eljött az idő, hogy urával legyen,

S mivel apja döntött, hozzá kellett menjen. 

Csongor, asszonyára igencsak neheztelt,

Merthogy nem mosolygott, napja sírással telt.


- Jaj te asszony, talán a honvágyad emészt?!

Mindent megadnék egyetlen mosolyodért!

Úgy hiszem itt nálam nincs okod panaszra,

Érthetetlen szíved miért a bánat nyomja?!


Ámde Milotának bármit is mondhatott,

Bánatára bizony kedves szó sem hatott!

Ezután sem nevetett, kedvesét siratta,

Számára csak börtön urának a vára!


Harsogtak a bércek Lehel kürtjeitől,

Futott az ellenség a magyarnak hírétől!

Árpád hada elért az áhított földre,

Zászlajukat simította honi szellő végre!


Azon a szent helyen le is táboroztak,

A fáradt lovak mind ősi vízben ittak.

Maradtak is vagy úgy negyven teljes napig.

Nem teltek tétlenül itt töltött napjaik!


A Latorca bal partján várat építettek,

Amiért keményen dolgozniuk kellett.

A vár nevét tisztelegve a rá áldozott munkának,

Egyetértve nevezték el akkor ott Munkácsnak.


Ezután  áldoztak a hon Istenének,

S az áldozat  füstjei az egekig értek.

S merthogy a pap szerint ez szép jövendőt jósol,

Mindjárt elindultak Ungvár alá akkor.


Megszállva Laborc várát, messze ment a hírük.

Mindenki ünnepelt s Árpádnak esküdött.

Győzelem ittasan, boldogan mulattak,

Csak Béla nem tudott örülni a napnak.


Elindult a szépséges lány után bánkódva,

A kedvenc apródjával,  a dús erdőt járta.

Mire egyszerre egy kisebb lovas csapat.

Állta el előttük a járható utat.


Borzsa várának ura állt az élen,

A magyarok hírét derítette fel éppen.

Bár foglyait rangosnak egy percig nem gondolta,

Elfogatta őket s már ott kihallgatta.


Semmit sem tudott meg Csongor a raboktól,

Fogták a foglyokat s hazamentek akkor.

Főúri várába épp vendégek jöttek,

Kiket lakomával, s borral megvendégelt.


Addig felesége kíváncsiságtól fűtve,

A két új foglyot indult, hogy megnézze.

Megrémülve ismerte fel a rácsok mögött Bélát,

Ámde boldog is volt, mert csókolhatta arcát!


Mindenképpen megakarta menteni szerelmét,

De Béla nem fogadta el a segítségét.

Ezért komornáját kérte meg Milota,

Hogy álöltözetbe a vártoronyba hozza.


Az apródját pedig Árpádért küldette,

Hogy tudja a fiát bántódás nem érte.

Elrejtette Bélát egy titkos szobában,

Hol újra ölelhette boldogsággal, bátran.


Sokáig nem tarthatott boldogságuk most sem,

Nem teljesedhetett ki valós érdemében.

Hiszen Árpád a hírre, Borzsa ellen indult,

Hirtelen haragjában senkire nem gondolt!


S míg a külső várra, a magyar sereg tódult,

Csongor aggodalma a feleségénél volt.

Sietve őt biztos rejtekhelyre küldte,

Míg ő a nagy toronyban várt az eredményre.


A magyarok serege áttörte a külső várat.

Más választása nem maradt a várkapitánynak,

Hogy ijedséget okozzon, felgyújtotta a tornyot,

Ahol Árpád vezér fia tartózkodott.


Milota azt hitte, hogy Béla odaveszett,

Előjött rejtekéből, egy harcos páncélt felvett.

Az első ellenségre rávetette magát,

Nyomban megtalálva a megváltó halált!


Míg Béla az égő toronyból menekülve,

Elszántan indult az ellenséggel szembe.

Az első szláv vitézt, ki ellene fordult,

Lecsapta. De amint a sisakja lehullt,


Mindjárt felismerte egyetlen szerelmét,

Mire úgy érezte elveszti az eszét!

Kétségbeesetten futott a patakhoz onnan,

S őrült fájdalmában kardjába dőlt nyomban.


Így lett szerelmüknek e világon vége,

Megszűnt ott dobogni mindkettejük szíve.

S Árpád ki itt végig kereste a fiát,

Ezer idegen közt sem találta Bélát.


A tetemeknek az udvaron egy közös sírt ástak,

A győzelem nem volt elég Árpád haragjának.

Apai fájdalmában, hogy nem lett meg a fia,

Az nap Borzsa várát a földig romboltatta.