Beckó vára

2019.07.21



Csodás fényben fürdik a Vág gyönyörű völgye,

Erre minden vándor szívesen pihenne...

Madarak dalától zeng az egész vidék,

E képpen mesélik el a történetét.


Amott fenn a sziklán áll ma Beckó vára,

A madár is elfárad, ha föl szála rája.

A felhőket éri annak minden fala,

Aki építette maga Stibor vajda.


Kegyetlen ember volt, hirtelen haraggal,

Alattvalói mind féltek tőle joggal.

Mintha nem is lett vón ember kit szeretett,

Csak a bolond Beckó, akin jót nevetett.


Egy napon aztán módos vadászatot rendezett,

Így az egész udvari nép felkerekedett,

Zengett is az erdő, a kürtök zajától,

Az állatok futottak rémülten a lármától!


Mire aztán fegyverek gyilkos hangja dördült,

S a sok szegény állat teteme meg csak gyűlt.

Büszkeség töltötte el ma Stibor vajdát,

Mire a szolgái összegyűjtötték a zsákmányt.


Több mint nagy eredmény volt a szerzett zsákmány,

Stibor vajda a fűbe le is pihent mindjárt:

  • No Beckó!- mondta - ma jó kedvben találtál,

Teljesítem, bármi legyen mit kívánnál!


Azt mondja a bolond: - Hát jól van, nagy uram!

Mindig ígérsz s nem adsz! Tudod te, hogy így van!

De a Stibor vajda dühösen így szólott:

  • Kívánj hát, ha mondom, vagy a fejed lóg ott!

Bizony a bolondok is szeretnek élni!

Neki fogott tehát urától ő kérni:

- Látod átellenben azt a magas sziklát?

- Látom bolond, látom. - mondja ura mindjárt.


- No , ha látod oda építs nekem várat!

Melynek az egész ország csodájára járhat!

- Jól van bolond!- mondta- mához egy esztendőre,

Várat építek neked, s Beckó lesz a neve!


Elszörnyülködött ott, az egész vadász sereg,

Olyan magas hegyre, hogyan építi meg?

Ki ránézett is szédült, olyan magasan volt,

De Stibor vajdának gondja rája nem volt!


Összeszedte azzal az összes jobbágyát,

Kik éjt nappallá téve építették a várát.

S ha netalán átutazó haladt éppen arra,

Hét napi kényszermunkába őt is mind befogta!


S mire eltelt végre, az az egy esztendő,

Nem volt annak híja, sem egy szeg , sem kettő!

S olyan szép lett a vár, hogy szépsége híre,

Túl az ország határára is eljutott messze!


Olyannyira tetszett Stibornak is végül,

Hogy sajnálni kezdte bolondjától egyből:

- Adok neked Beckó egy másik várat ezért,

És annyi aranyat, amennyit ez megért!


Nem is ellenkezett Beckó bolond arra,

Tetszett a fizetség, amit adott a vajda!

Attól kezdve Stibor itt lakott a várba,

Innen járt harcolni, s ide tért az ágyba.


Olykor pedig, olyan nagy dáridókat csapott,

Egész udvarháza, vele mulathatott!

Ámde nem tarthatott sokáig ez az élet,

Mert egy tragédia vetett neki véget.


Egyszer egy szegény öreg a kedvenc ebét

Megcsapta, mert az épp, megharapta kezét.

Mire aztán Stibor, olyan haragra gerjedt,

A mélybe vetette helyben az öreget!


De még azelőtt, hogy leesett az öreg,

Utolsó szavával így átkozta őt meg:

- Ha nem kegyelmezel meg, jól figyelj most ide!

Egy év múlva rád vár isten ítélőszéke!


Stibor a szavait komolyan nem vette,

Eltelt az esztendő, s ő már rég feledte.

Nagy dáridót csapott akkor is a várba,

Minek a híre még az országot is járta!


Ittak ott mind, ő is, s hogy bódultságát oldja,

Kisétált a kertbe, s ledőlt egy bokorba.

Homályos szemével a csillagokat nézte,

Hogy utoljára látná, nem fordult a fejébe!


Mert hogy a bokorból, ott abban a percben,

Két kígyó jött elő, melyek oly sebesen,

Fejére tekeredtek, szemeit kiszúrták!

Ordított a vajda, ám nem hallották a szolgák!


Futni kezdett akkor , fel a vártetőre,

Nem volt ott sem ember, ivott minden őre.

Ijedten rohangált, fájdalommal vakon,

S le zuhant a mélybe , ott azon a ponton,


Hol a szegény embert lökte a halálba!

Így érkezett hát el Stibornak halála.

Talán, ha ott akkor megkegyelmez néki,

Boldogságát a várban még jó pár évig éli.