Andulka és Domovoj

2018.12.14

Messze erdő közepében,

Volt egy kicsi házikó.

Nem élt ebben a kis házban,

Ezer éve más lakó:


Csak egy kedves házi szellem,

Kinek neve Domovoj.

Apró, tömzsi kis emberke,

Sapkáján meg száz boholy.


Szerette az állatokat,

Békességre tanított.

Általában a macskákra 

Varázs dala jól hatott.


Így, ha mulatni volt kedve,

Daloltak több macska dalt.

Ami a kis egérlyukból,

Több egeret elő csalt.


Hold világos, őszi esték,

Sosem teltek egyedül.

Ha valaki kedvében járt,

Szolgálta szüntelenül...


Ám nem bírta elviselni,

Amazt, aki lusta volt,

Mind a gonosz, és rest ember,

Tetteiért meglakolt!


Más magányos estén pedig,

Szeretgette a lovát.

Aki mindig ijedezett,

Ha házi szellemet lát!


Mert, ha kedve úgy tartotta,

Több órán át lovagolt.

Mire az a szegény pára,

A végére majd meg holt!


Hogy is örülhetne neki,

Ha ő e kép szeretett.

Amíg végig száguldozott,

Domovoj csak nevetett.


Ha lenne hely, úgy elbújna,

Mikor felé közelít!

Ha meglátja, szegény pára,

Fájdalmasan felnyerít!

A kunyhóban rég élt gazda,

Így emberre nem volt gond.

Jó barátja, a szomszéd házból,

A házi szellem, Szergely volt.


Meg Huhú, az öreg bagoly,

A macskák és az egerek.

A hosszú, téli estéken,

Nagyokat beszélgettek.


Előkerült ilyenkor aztán,

Sok -sok  régi történet,

Volt azért egy jó pár ember,

Akit megleckéztetett!


Jót nevettek újra rajtuk,

S született pár új mese.

Egyet éppen most mesélek,

Hallani van kedved- e?


Valamikor réges-régen

Tavasz tündér erre járt,

Száz virággal behintette,

Erre itt az egész tájt.


Kis madárkák énekére

Ringatóztak a nagy fák,

Enyhe szellő simogatta,

A fiókák csöpp arcát.


Ezen a gyönyörű napon,

Kapott a ház új gazdát.

Domovoj ekkor ismerte meg 

Andulkát, a kicsi lányt.


Szerette a gyerekeket,

Ezért lett oly izgatott.

Ki tudja már hány száz éve,

kis gyermeket sem látott!


Ámde a mostoha apja,

Lelátszott, hogy lusta volt!

Ráadásul még gonosz is,

Bosszantotta Domovojt.


Délig aludt, evett, ivott,

S Andulkára kiabált.

Pedig anyja és a kislány,

Minden dolgot megcsinált!


Az az átok, gonosz ember,

Csak rajtuk élősködött,

Mióta a kis családba,

Fortéllyal beköltözött.


Ámította szegény anyját,

Hogy majd értük dolgozik.

S velük minden keresetén

Igazsággal osztozik.


Azt mondta szereti őket,

A pap előtt elismeri,

No és az a szegény asszony,

Mindent el is hitt neki!


Ám azóta csak a bánat,

A szegénység és a baj.

Andulkának csöpp ajkain,

Nevetés nincs, csak sóhaj!


A kedves kis házi szellem,

Szerette a meleget,

S szívesen szórakoztatott,

Ha úgy adódott, gyereket.


Vacsoránál a mostoha

Andulkára kiáltott:

- Bírsz még enni?- így üvöltött,

S az asztalra rávágott.


Szegény kislány úgy megijedt,

Mindjárt enni sem tudott,

Nagy könnyekkel a szemében,

Máris félre húzódott.


Szép csendesen lekuporgott

A kemence padkára,

Nem akarta, anyukája,

Hogy könnyeit meglássa.


- Szia!- szólt most a kislányhoz,

A házi szellem Domovoj,

Andulka meg nagy szemekkel 

nézte, akár egy bagoly.



- Ne félj tőlem, barát vagyok!

Folytatta a meselény.-

Meglásd én segítek neked,

Nem kell már sokáig félj!


Andulka elmosolyodott,

Jól jönne most egy barát!

Aki elfeledtetheti a bánatot

s a mostohát!


- Nemsokára feljön a Hold,

S érted jövök kedvesem.

Az udvaron, a fészer mögött,

Boldog leszel énvelem!


Megmutatom, hogy bulizik,

Erre felé Domovoj,

Hogy milyen a macska zene, 

Egér tánc és nagy mosoly!

- Jól van!- felelt így a kislány,

S már könnye sem potyogott,

Pedig arrább mostohája,

Azóta is motyogott!


Egyszerre csak feljött a Hold,

S megmutatta mosolyát,

Fehér fénnyel borította 

Az erdőt és az otthonát.


Együtt szöktek ki a házból 

Andulkával ügyesen,

S az öreg diófa alatt 

Dalolgattak kedvesen.


Mindjárt megjöttek a macskák,

S kezdődött a macskadal,

S az egerek, akik erre

Táncoltak is csakhamar!


Andulka még e világban,

Sosem látott ily csodát.

Hiszen ezen a szent helyen,

Egér, macska mind barát!


Nem is nevetett még eddig,

Ilyen sokat szegényke,

Ez az éji szórakozás,

Már ezért is megérte!


Csak akkor lett szomorú,

Mikor a reggelre gondolt.

A félelem kis szívében,

Minden szépet szétrombolt!


Látta rajta Domovoj ,

Tennie kell valamit!

Hisz a kislány bánatán már,

A bulizás sem segít.


Úgy tervezte, ma nem alszik,

Azon agyal mi legyen,

Hogy ez a nagyon gonosz 

Ember most örökre elmenjen!


Másnap aztán, a mostoha

Úgy gondolta lovagol.

- Már tudom, hogy mit kell tennem!

Kiáltotta Domovoj.


Mikor az a hátára ült,

Odaállt a ló elé,

Aki akkor úgy megijedt,

Menekült is kifelé!


Úgy elfutott, olyan messze,

Sebbel- lobbal sietett.

Arra vágyott, hogy soha többé,

Ne lásson házi szellemet!


A megrémült mostoha meg,

A hátáról leesett,

Buta fejét, úgy beverte,

Mindjárt mindent feledett!


Nem is talált többé haza,

Éltek aztán boldogan.

No persze ők sem keresték,

Jó helyt van ott, ahol van!


Így lelt végre békességre,

Ez a kedves kis család.

S így lett Andulka s Domovoj,

Örökre igaz barát.


Azóta a házikóban

Megnyugtatón nagy a csend,

Domovoj, a házi szellem,

Óvja őket idebent.


Nem magányos már egy nap sem,

Őrzi Andulka álmát.

S teljesíti kis barátja 

Mindegyik kívánságát.