A jószívű mackó

2019.09.01

Ne felejtsd hát te sem el, bármit is hozzon az élet: a nagyság nem garancia a boldogságra, ezzel szemben a jóság mindig az!

( Sri Chinmoj)



Mesés erdő nem csak apró állatok otthona volt. Itt élt például a legszeretnivalóbb maci a világon. No nem csak azért volt szeretnivaló, mert amúgy is cukin nézett ki, hanem mert mindent és mindenkit szeretett az egész világon!

Szerette az erdőt, de nem csak úgy egészben, hanem szeretett benne minden egyes élőlényt: a gombákat, a virágokat, a bokrokat, a fákat, a madárkákat, a mókusokat, a méhecskéket, a szemtelen legyeket és még az állandóan csúfolódó hatalmas medvéket is.

De nehogy azt higyjétek, hogy magát nem szerette, hiszen boldog nem lehet olyan mackó, aki nem szereti ömagát. Csak éppen annyira, amennyire kell, hogy egészséges lelkü maci legyen. Mindig elégedett volt, valahányszor a víz tükrébe nézett: " Milyen jóképű mackó vagyok!- gondolta- És milyen jószívű!" Hát igen az igazi szépségét épp a szíve ragyogása adta, ami tele volt jósággal és szeretettel.

És ezt nem csak ő érezte így, hanem mindenki aki ismerte. Mert ez a maci nem volt sem hiú , sem önző, az egész napját arra szánta, hogy másokat segítsen és boldoggá tegyen. Törődött mindenkivel, és ha segíteni kellett, egy percre sem érezte tehernek a dolgot. Épp egy szerencsétlenül járt madárfiókát segített fel a fészkébe, mert szegényke addig nyüzsgölődött mozgolódott , míg ki nem esett. Az anyukája semmit nem tudott kezdeni a helyzettel. Mackótól kért segítséget hát.

  • Nézd már a jótevőt!- csúfoldódtak vele most is az állandóan piszkálódó, mérges nagy medvék- Ahelyett, hogy magával foglalkozna, most is másokkal törődik! Az ilyen szerencsétlen hülye, biztosan nem éli túl a telet!

Mackó egy percig sem foglalkozott vele, mit mondanak mások. Ő továbbra is csak szeretett.

Esténként, még mesét is olvasott az állatoknak. Ezzel aztán még egy róka barátot is szerzett, aki hihetetlenül élvezte a pórul járt rókákról szóló meséket.:


  • Ha-ha-ha!- nevetett nagyokat rajtuk.

Mackó furcsálta bár a róka viselkedését, de a jókedve őt is még jobbkedvre derítette, élvezet volt neki olvasni. Nem értette, hogy miért is szereti ezeket a meséket, s nemhogy dühös lenne, még nevet is rajtuk, holott a saját fajtájáról van szó? De róka végül elmondta a nagy igazságot:

  • Ó hát csak azért, mert tanulok belőlük! Ami nekik a gyengeségük, hibájuk, az nekem mától az erősségem lesz!

" Valóban ravasz észjárásuak ezek a rókák!"- gondolta mackó, és tovább olvasott. Volt azért bőven olyan rókákról is mese, akik a ravaszságukkal mindig nyertek. Nahát ezeket meg kifejezetten szerette hallgatni. Ilyenkor büszkén kihúzta magát, s csak úgy itta mackó szavait, mintha az a legfinomabb forrás vize lett volna.

Elérkezett az ősz. Egyre több eső esett, és egyre hidegebbek lettek a szelek. Mackó a nagy szeretetben és törődésben, valóban megfeledkezett magáról és nem evett annyit, hogy meleg bundát növesszen, így aztán fázni kezdett. Először csak a lába fázott, aztán a keze, majd a háta is. Egy reggel arra ébredt, hogy úgy remeg, mint a kocsonya és a torka úgy fájt, hogy semmit nem bírt lenyelni. Az ereje is elhagyta, még szerencse, hogy róka mindennap meglátogatta. Amikor látta, hogy kis barátja milyen beteg, elindult az emberekhez és addig vissza nem jött, amíg egy meleg sálat nem hozott tőlük. Átnyújtotta mackónak:

  • Jobb ötletem nem volt, barátom.- mondta.
  • Hálás vagyok ezért is, róka.- felelte mackó, de egyre gyengébbnek érezte magát és lefeküdt.

Akkorra már hiányozni kezdte az erdő összes lakója. Annyira nem vették észre, mennyit is segített nekik, de mindig ott volt , ha kellett és mindig volt szerető, kedves szva mindenkihez. Ám most, hogy fel sem bukkant, egyszerre mindenki hiányolni kezdte.

Mi lehet azzal a drága, szeretnivaló mackóval? - kérdezgették maguktól, s már egy idő után egymástól is. Róka hamar elújságolta mindenkinek, hogy maci bizony nagyon beteg, hiszen nem evett eleget ahhoz, hogy téli bundát növesszen magának.

No lett is nagy nyüzsgés- mozgás az erdőben! Mindenki azon igyekezett, hogy mackónak élelmet vigyen! A méhek felajánlották az erdőben őrzött legféltettebb mézlelő helyeiket. Biztosították, hogy nem csípik össze , ehet nyugodtan. A madarak finom bogyókat hoztak, de mivel több százan is éltek itt, három egész halommal gyűlt össze belőle! A mókusok diót törtek neki és gyönyörű piros almákat hoztak a gyümölcsösből. Róka finom gombákat szedett. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere!

A méz hamar elmulasztotta a torokfájást, új erőre kapott, még mozdulnia sem kellett, temérdek élelemmel ellátták a barátai. Olyan sokat evett, hogy hipp- hopp felhízta magát télire.

A nagy medvék, most is csak morogni tudtak, amikor látták, úgy irigyelték! Na de hát ők átmorogták az egész nyarat, barátjuk sem akadt, csak boldogtalanul teltek a napjaik. Ellenben a mi kis jószívű mackónkkal, aki az év minden egyes napján boldog tudott lenni, akkor is amikor adott és akkor is amikor kapott!

Ne felejtsd hát te sem el, bármit is hozzon az élet: a nagyság nem garancia a boldogságra, ezzel szemben a jóság mindig az!